A kecskeméti Keeper of Dreams még nem számít túlságosan bejáratott névnek itthon, én például a dán Artillery előtti koncertjükön találkoztam velük érdemben először, holott már jelent meg egy demójuk. Hogy elkapkodott lépés volt-e rögtön utána nagylemezzel jelentkezni, vagy érdemesebb lett volna csiszolni az ötleteket egy közbenső lépcsőként kiadott kislemezen, idővel kiderül, addig is lássuk, mit rejt ez a ’80-as évek hangulatát idéző borítóval (Tari József munkája) kiadott anyag.
A stílusbehatárolással kapcsolatban a thrash / speed / death metalig, és ezek progresszív, technikás és old school jelzőkkel kombinált változataiig mindent nyilatkozott a zenekar és a kiadó, és érthető, hogy nem akarják hagyni magukat szimpla Death kópiaként beskatulyázni, de a helyzet az, hogy a kilencszámos anyagon iszonyúan érezni Chuck Schuldiner hagyatékát, főleg a Death későbbi lemezeit. De nem csak Kiss Márton egy az egyben szegény Chuckot idéző orgánuma és énektechnikája miatt; mert a hangszeres rész is azt a fajta elgondolkodtató, s mégis kemény, igényes szólókkal és sok-sok érzelemmel kevert zenét játssza, mellyel az említett hatásuk csupa nagybetűvel írta be magát a metal történelemkönyvébe. Igaz, egy adagnyi thrash metalt is kevertek ehhez a vegyülethez, de ez csak több hallgatás után tűnik fel, elsőre marad a szembetűnő Death-hasonlóság.
Persze, a valaha volt egyik legnagyobb metal zenekarhoz való hasonlítgatás esetén csak az elégtelen hangszeres tudás, a túl arcátlan lopások, vagy az amatőr hozzáállás szülhet rossz végeredményt. Itt a külsőségek és a hangzás is elveti az amatőrizmus gyanúját, s elég csak a Korb Tamás basszer – Maczák Márk dobos alkotta pontos ritmusszekcióba, valamint Kiss Márton és Gesztes Dávid gitárosok játékába belefülelni, hogy halljuk, a tudás is megvan. Főleg a szólómunkájuk tetszik, de az is igaz, hogy ha az említett speed metalt tényleg komolyan gondolják, akkor a gitárosoknak jócskán van még hova gyorsítaniuk és fejlődniük (pl. a Permanent Farewell 3:20 körüli szólóbetétjét intenzívebb változatban szívesen meghallgatnám, biztos ütősebb lenne). A sebességet lehetne növelni, a Death-re ez amúgy sem volt jellemző, így pár igazi thrash-es vágtával feldobva máris valamivel egyénibb lenne a keeper zenéje. Sokat javítana az anyag megítélésén, ha Márk többször venné változatosabbra és intenzívebbre a ritmusokat, nemcsak leállásokat, vagy középtempós kalapálást pakolna a bőrökön, mikor a gitárosok hosszabb szólóbetétbe bonyolódnak, így az egyik gyengébb pontot máris ki lehetne küszöbölni, t.i., hogy nagyjából azonos tempótartományban mozog mindegyik szám. A másik erősítésre váró pont a dalszerzés; egyes témákban, ötletekben külön-külön érezni a potenciált, de előfordul, hogy a teljes szám már nem áll össze kerek egésszé, inkább marad témahalom, mint Dal. Legjobb példa erre az InsignificAnthill, egy remek szóló, kimunkált riffek, tényleg, ha részeire bontanánk, nem találni különösebb kivetnivalót benne, egyben viszont nem működik. Nem rögződik az emberben, nem emlékezetes, az általa gerjesztett hangulat mindössze a lejártáig tart ki. A Death pont attól volt zseni, hogy a zenei kalandozásaikat végig lehetett követni, az összetettség ellenére is megragadtak az emberben. Ugyanez a probléma áll fent mondjuk a Cruel Instincts-nél is, a nyitótémánál rögtön előjön a tehetség, viszont megoldások terén ugyanazok a tipikus elsőlemezes trükkök jönnek elő újra, mint az előtte szereplő tételekben; kiemelkedő témák laposabb riffekkel és kalapálással összetapasztva, a szám gördülékenységét megtörő témázgatás, egysíkú vokálok. Pedig többre is képesek, a Serial Killing például nagyrészt elkerüli ezeket a buktatókat, egyértelműen a jobb pillanatok közé tartozik, és a viszonylag lassabb Iron Discipline, vagy a Synesthesia sem rossz. További pozitívum, hogy nem lett túlnyújtva az intró, az akusztikus betétek szépek, és vannak jobbfajta zakatolós riffek is, amik koncerten jól működnek.
A Taste Smashed To Pieces az elmondottak ellenére egyáltalán nem rossz anyag, bemutatkozásnak van annyira erős, mint a Megazetortól a Drug You Daily Crave volt a maga idejében (apropó nem értem azokat, akik szerint hiánypótló a banda, akik ezt mondják, már elfeledkeztek traktorék kislemezéről?), a srácok tehetségesek, zenélni tudnak, csak zenét írni még nem annyira. Egy egyénibb produkció érdekében jobban ki lehetne domborítani a thrash, ill. az emlegetett Pestilence, Atheist hatásaikat, a túl nyilvánvalót meg jobban elrejteni. Én bízom bennük, de a magasabb pontszámot egyelőre egy erősebb következő anyagra tartogatom.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
