Timothy S. Owens, vagy ahogy ma ismerjük: Tim „Ripper” Owens. A karrierje mindenki számára ismert. Egy Brainicide nevű bandában kezdte, majd a Winter’s Bane bemutatkozó lemezével ismerhette meg a nagyobb közönség. Ekkorra már javarészt tisztában volt képességeivel és átigazolt a British Steel nevű Judas Priest tribute csapatba, ahonnan egyszer csak belepottyant az igazi Priest-be, egyenest a Metálisten trónusába. Hihetetlen, ugye? A mesebeli hét esztendő után azonban Halford bejelentette, hogy visszatér, így Timnek mennie kellett. A Priest után megjárta az Iced Earth zenekart is. A szó szoros értelmében megjárta. Tavaly Yngwie Malmsteen vette a szárnyai alá egy lemez és egy turné erejéig, idén pedig szólólemezt készített Ripperünk.
Szólólemezt bizony. Olyan arcokkal, mint Billy Sheehan, Bruce Kulick, Doug Aldrich, James Lomenzo, Jeff Loomis, Michael Wilton, Rudy Sarzo, Steve Stevens vagy Vinny Appice. Többek között. Jól hangzó stáblista. Ja, és ha már a hangzásnál tartunk, a lemezről is el lehet mondani, hogy jól hangzik. Bob Kulick producelte, aki már néhányszor bizonyította, hogy nem akármivel gurigázik.
A megszólalásra és a muzsikusokra tehát nem lehet panasz. Akkor mire lehet? A borítóra? Hát igen. A 40-es, 50-es évek amerikai filmplakátjaira hajazó, de meglehetősen tartalmatlan grafika – mit is mondjak – „gazdaságos” külsőt kölcsönöz a korongnak.
A dalok kivétel nélkül Owens szerzemények, egyik-másikba a cimborák is belepiszkáltak. A korong nyitó nótájának első hangján hallatszik a profizmus, de néhány taktus után sajnos az is, hogy a zenészi munkát kivéve nem sok egyéniség szorult bele. Ripper kitűnő képességekkel bíró énekes, ám dalszerzőnek túlontúl két dimenziós. Az album nem tűnik egy egységnek, a nóták nem mutatnak egy irányba, de még csak nem is tükröznek semmi olyasmit, amire azt mondhatnánk, hogy „igen, ez Tim Owens!”. Még a hangja, a stílusa, az előadásmódja sem saját.
Az albumot hallgatva szinte végig olyan érzésem volt, hogy Halfordot hallom, és Tim mintha szánt szándékkal merülne el ebben az azonosságban egyre mélyebben. Mindenütt Rob hangi modorosságai köszönnek vissza; a vibrátói, a hangszínei, a hangképzése és az artikulációja is. Halford és Owens. A Metal God és a Metal Messiah. Akusztikus ikrek, ők a „Ripper-fivérek”, ám nem kérdéses, hogy melyikük az unterman, aki a vállán viszi a másikat. Az sem kérdés, hogy Tim idővel megtalálja majd a saját hangját, a saját útját és a saját játékát, ez azonban még nem az. Ezt a meccset még a neves közreműködők játsszák.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
