Sunn O)))
Black One
Volt már egy anyagom tőlük (Flight of the Behemoth), de nem keltette fel nagyon az érdeklődésem. Annyit érdemes tudni a zenekarról, hogy egy projekt, a tagjai amerikai zenészek tudtommal, akiknek láthatólag kevés egyéb elfoglaltságuk van, noha más bandákban is játszanak.
A stílust valóban nehéz megfejteni, mivel a hangszereikből (és számítógépből) rondábbnál rondább hangokat csiholnak ki, bár ha mégis be akarjuk nyomorgatni jelenkorunk valamely műfajába, akkor azt mondanám, hogy apokaliptikus hangulatú industrial/doom metalt hallunk. Ezt ilyenformán nehéz elképzelni, na és ekkor jön a pillanat, hogy ezt bizony már csak ilyetén kuriózumértéke miatt is meg kell hallgatni. Visszatérve az első gondolatra, nem szereztem volna be az új lemezt, ha nem olvastam volna a számok között a több mint negyedóra hosszú Báthory Erzsébetet. Ez a zenekar másik meglepetése, hogy Csihar Attila is részt vesz benne totálisan eltorzított vokáljaival, amint tette azt már egy (vagy több??) kiadáson is.
Amit hallani: nyers recsegések, amik valamikor gitárból jöttek; mélyebb recsegések, amikkel a basszusgitárt tudom összekötni, Attila totális „éneke”, ami olykor alig felismerhető, és … És hirtelen mást nem tudok mondani. Dobot a maga primitív valójában nem hallani, így a zenének ritmusa nem igazán van, bár kétségtelen, hogy az akusztikus hangulatkeltés (amit számítógépnek hiszek) remekül működik, így egyfajta lüktetést ad a világvégi atmoszféra mellett. Hopp! És it jut eszembe a Setét Torony Stephen Kingtől. Egyik (talán több) részében is említik a New Yorkban ügyködő zenészt, aki a fűrészt egy vonóval kelti életre, ezzel terrorizálva a park járókelőit. Nos a Black One hasonló jellegű.
Ja és majd elfelejtettem! Mindjárt a harmadik szám, a Cursed Realms (Of The Winterdemons). Igen igen, az Immortal is készített ilyen névvel nótát az egyik kedvenc albumomra, a Battles in the North-ra. Azért írok ilyen nyakatekerten, mert a kettőnek első hallásra semmi köze egymáshoz, meg másodikra sem, természetesen, de mégis egyfajta agybeteg „feldolgozásról” lehet szó, amit talán a szövegek részletes megfigyelésével alá is tudnék támasztani, de ezt meghagyom későbbre.
…
Nekifutottam dalszöveggel a kezemben, és láss csodát! FELDOLGOZÁS. Bár zeneileg tekintélyesen elrugaszkodott az eredetitől (4 perc kontra 10).
Igazából nehéz erről bármit is írni, de ha a profán szemléletemre hagyatkozom, akkor azt kell mondjam, a hallgatása nem igazán hozott lázba. Hogy miért? Nem azért mert maratoni hossza miatt túlontúl unalmas lenne, inkább ellenkezőleg. A „témák” gyakorta baromira disszonánsak, egynémely hang-orkánt, ami elsőre bombaként robban, alig lehet kiállni, legfeljebb betapasztott füllel. Ami külön feldobott, hogy a több mint egy óra, nem ólomléptekkel telt el, hanem sokkal hamarább mint gondoltam volna.
És megint egy érdekesség: a beszédes CandleGoat című szám elején tisztán hallani a gitárt pár másodpercig… majd fülsértő robajjal tudjuk meg, hogy ez még mindig Sunn O))). Ugyanez történik a Cry For The Weeper tizenegyedik perce tájékán majd azt követően fel-felbukkanva.
És már a végéhez is értem. És legalább annyira nem tudom miért is lett Báthory Erzsébet az mi, mint a többinél. Bár a halálsikolyok elég meggyőzőek úgy tíz perctől fogva. Talán a grófnő áldozatai, vagy nemtudom. Aztán egy skálázás, néhány fújás a vadászkürtől meg a repülőgép landolása. De pont ez a szép benne.
Tény, hogy még ma is nagyon egyedi a zenének ez a fajta megközelítése. Aki vevő a szélsőségekre (akárcsak én), az nyugodtan próbálja ki, de headbangre ne számítson, ugyanis ez megint egy hangulati zene, ami talán háttérzenének a legmegfelelőbb unalmas délutánok hatványozására. 🙂 (Esetleg matek metalosoknak fejhallgatóval kiszedni az akkordokat – hehe)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
