A Peaceville kiadó halad a korral. Most ez jó-e vagy sem, nem tudom még eldönteni. Viszont az, hogy az új Katatonia lemez promoja csak netes és ráadásul streaming (értsd: hallgatható) formában jutott el hozzám, kicsit megnehezítette a cikk megszületését, még akkor is, ha hála GF-nek azért csak lett belőle mp3-változat. Igaz csak 160 kbps verzió, de mindegy…
Az mondjuk nem egy előny, hogy így sem a bookletet nem lehet kielemezni, sem a szövegekben nem lehet elmélyedni (ez utóbbi mondjuk most nem okozott problémát az időm úgyis kevés).
.jpg){kind=logo}
A Katatonia-val mindíg úgy voltam, hogy elismertem a munkásságukat, általában a lemezeiket néhányszor meg is hallgattam, de hosszú távon egynek sem sikerült bérelt helyet szereznie a lejátszómban. És ez így lesz a Night is the New Day című új lemezzel is.
Az Opeth főnök Akerfeldt nyilatkozata, mely szerint „Valószínűleg a legjobb „kemény” lemez, amit az utóbbi 10 évben hallottam, …igazi mestermű!” szerintem kicsit sántít, de hát a cimborákra csak nem mond rosszat… Meg akár még igaza is lehet, ki tudja. Ízlések és pofonok ugyebár.
Nem rossz persze ez a lemez, de véleményem szerint kicsit egy helyben topog a csapat. Mert rendben van, hogy írtak tizenegy (a svéd változatra még egy bónusz) nótát, és ezek a szokásos, az utóbbi lemezeken megszokott Katatonia stílusban fogantak, de talán itt lenne az ideje egy kis megújulásnak. De a fanatikusoknak nagy valószínűséggel bejön majd ez az anyag is. Hiszen a zenekar neve azért garanciát is jelent. Nem kétséges, hogy Jonas Renkse dallamaival messzire lehet szállni, mélyre a lélek sötétebb bugyraiba. Lehet, hogy ez az (mármint, hogy nem vagyok depresszióra hajlamos alkat), amiért nekem inkább csak a „tetszik, de bármikor nem hallgatnám meg” kategóriába kerül a zenekar munkássága.
De nézzük inkább a művet. A nyitó Forsaker egy erős darab, nem túl beforduló, még a gitárok is „megdörrennek” benne. Aztán hasonló vizeken evez a The Longest Year, amiben azért némi elektro hatást is érzek.
Az Idle Blood már-már slágeres, a maga módján.
Nekem azok adalok jelentenek többet, amiben nem csak a melankólia jelenik meg, hanem azért van némi keménység is, azaz a gitárok nem csak az elszállós, akusztikus, merengős témákat hozzák. Mint pl. a Liberation.
A lemez befordulós, talán nem is a legjobb szó ez, inkább elmélkedős, borultabb dalai a Nephilim-mel kezdődnek. A Day and then the Shade-et leszámítva a lemez második fele a borúsabb.
Összességében azt kell mondjam, jó lemez lett a Night is the New Day, bár semmiképp sem ez a Katatonia életmű csúcsa. Az biztos, hogy az első hangból meg lehet állapítani, kik is játszanak, ami pozitívum. Renkse hangját én nem akarom bírálni, (bár hallottam/olvastam) már negatívumot ezzel kapcsolatban, mert szerintem ehhez a zenéhez ideális. Nem kell itt nagy hangaterjedelem.
A hangszeresek pedig hozzák, amit kell. Semmi kiemelkedőt nem találok, legalábbis az eddigi anyagaikon megszokottakhoz képest nincs változás, profin hozzák amit kell.
Igazából nagyon sok hallgatással, odafigyeléssel talán lehetne a finomságokat kicsemegézni, viszont tízegynéhány hallgatás után már nem érzek erre késztetést. Háttérzeneként jó hallgatni, így viszont nem tudok több pontot adni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
