Azt hiszem a kultikus Sacrifice-ot nem kell bemutatnom egyeseknek, nos hozta a sors és a jelen, hogy ez az egykori nagyhatású és nevű banda is újraalakult, s ami talán meglepő, hogy az eredeti felállással kezdtek neki a dolognak, tehát; Rob Urbinati – gitár és vokál, Joe Rico – szintén gitár, míg Scott Watts – basszus és háttérvokál, no meg Gus Pynn – dob. A Sacrifice talán meghatározóbb anyagja a 87-es Forward to Termination, ahonnan a 91-es Soldiers of Misfortune korrektsége és ötletgazdagsága ellenére már érezhetően másabb, gyengébb produkciót vitelezett ki, míg az Apocalypse Inside 1993-ban a csapat földbeállását eredményezte. Igazából önmagában nézve, az is egy jó anyag volt, de tekintve a nevet és a múltat, mindenképpen életképtelen és nagyon másra sikeredett dolog. A debütről direkt nem írtam semmit, hiszen a 85-ös Torment in Fire mind hangzás, mind pedig zeneileg nyers és lényegében kiforratlan témákban bővelkedett, viszont előrevetítette, amit a Forward to Termination beteljesített. Gyermekkorom nagy emléke a kanadai csapat, így tehát kíváncsian vártam mit is kaphatunk…
Nos, ez a thrash metal, melyet az The Ones I Condemn 45 perce tartogat, bármennyire is igyekezett a gyökerekhez való visszahajlásra, ez teljességében nem sikerült. Nem állítom, hogy rossz, sem hogy hiteltelen, de ha a mércénk egyszer már beállt a már említett 87-es remekműhöz, s a csapat újraalakul, új lemezt készít – talán elvárható lenne, hogy olyasmi, vagy ahhoz hasonlót alkosson, haladva a korral és a követelményekkel. Ahogy a Slayer nem készít még egy Reign in Blood-ot, úgy a Sacrifice se fog még egy Forward to Termination-nt…
Mit kezdjük tehát a jelennel, s azzal, amivel előálltak? Hallgassuk végig, figyeljük a témákat és azt, hogy valahogy az intenzivitással és a sebességgel is mintha hadilábon állnának. Igényes és összetett anyag, amely bővelkedik a kidolgozott riffekben és az ügyes húzásokban, de mondanom se kell, valahogy nem az igazi. Természetesen a jelen thrash scene távlataiban azért szégyenkezniük nem kell, s felfoghatjuk úgy is; mennyire jó, újra koncerteznek, élőben láthatjuk őket a színpadon, a szerencsések aláírathatják 20-25 éves lemezinek borítóit, etc, etc. S nem is hat a dolog műanyagnak, vagy pénzéhesnek, de a nagy visszatérés lényegében egy olyan produktumot mutat, mellyel nem mocskolták és nem is fényezték be a Sacrifice nevet, egyszerűen csak folytatták ott, ahol hajdanán a szálak szakadni kezdtek. Amúgy az angol Marquee Records nagyon ráérzett, hogy hiányok vannak, így rengeteg egykori nagynévre startolt rá, szerződtetett le, vagy adta ki újra azóta már rég nem kapható (vagy csak irreális összegekért e-bayen) lemezeket.
Akinek a 84-ben alakult torontói horda kellemes emlék a gyermek vagy tinédzser korából, annak ez is könnyedén tetszhet, de voltak ők már fényesebbek is, s amik meglepőek, az a The Devil’s Martyr című tétel, melyben segédkezett Jed Simon (az őrült és zseniális Strapping Young Lad, illetve a még annál is kísérletibb és betegebb Zimmers Hole) és Dave Hewson (a kultikusnak számító tényezőkből; Slaughter, Strappado), a végén a Rush feldolgozás, nem igazán értem az okát, amúgy nem sikerült rosszul az átírat, ízzig-vérig thrash, haha!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
