Fear Factory
Mechanize

(AFM/Candlelight • 2010)
butch
2010. február 17.
0
Pontszám
6.8

Kerry King egyszer egy interjúban valami olyasmit nyilatkozott az Anthraxről, hogy azok a srácok már annyiszor lőtték lábon magukat, hogy csoda, hogy egyáltalán kíváncsi még rájuk valaki. Ez az a mondat, ami tökéletesen alkalmazható a Fear Factory esetében is. Az Obsolete volt az utolsó anyag, ami tetszett tőlük, a nagyon poposra vett és iszonyúan rossz Digimortal óta nagyjából vállalhatatlan, amit művelnek. Zeneileg sem tudtak lázba hozni, a kínos nyilatkozatokról, tagcserékről, popsztárság-kergetés- majd visszakeményedésről meg (mondjuk az igazat megvallva az Archetype legalább valamennyire hallgatható volt) inkább ne is beszéljünk. Az meg csak hab a tortán, hogy az évekig egymást pocskondiázó Burt és Dino közt megtörténik a könnyes összeborulás, mire gyorsan kifúrják a bandából Raymondot és Christiant és megint teleüzengetik a sajtót… mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy bármiféle gerinc lenne bennük. Pedig a Demanufacture korszakalkotó alaplemez volt (számomra is), így még szomorúbb, ahogy lejáratták a FF nevet.

A Mechanize-t hallgatva azt leszögezhetjük, hogy az elmúlt tíz év teljesítményéhez képest igencsak felszívták magukat – rég volt ennyire agresszív a Félelemgyár; az anyag gerincét kitevő hideg, gépies riffelés szinte elnyomja Burt tiszta dallamait. Pedig azok a számok többségében ott vannak, csak jobban belesimulnak a zenébe, s nem olyan kontrasztosak (és fogósak), így eleinte fel sem tűnik, mennyire dallamos a lemez. A Transgression kísérletezős felfogásából sem sok minden maradt 2010-re; csak darálnak, ahogy a csövön kifér. Dino most bezzeg nem kerget popzenei sikereket, mint a Digimortal idején. Bármennyire gusztustalannak tartom, ahogy Raymondot és Christiant eltávolították a bandából, hallva az Arkaea projektet és a FF utóbbi évekbeli teljesítményét, mindenképp el kell ismernem, ez a lemez velük nem készülhetett volna el. Az a paradox helyzet áll fenn, hogy a visszataszító körülmények ellenére a Mechanize simán hallgathatóbb, mint a nem titkoltan eredetileg új FF albumnak készülő Arkaea anyag azzal a két taggal, akik életben tartották a bandát a nagypofájú hólyag Dino nélkül is. Újra egy éhes és bizonyítani vágyó zenekart hallani; mely megeszi reggelire az olyan pótlékokat, mint a Mnemic, vagy a Threat Signal (nem beszélve a Divine Heresy gyatra utolsó lemezéről). Mondjuk pont a nyitó Mechanize olyan öt-hat meghallgatás után veszít az érdekességéből, viszont az Industrial Slave és a Powershifter már jobbak. Ezek olyan igazi kellemes refrénnel ellátott FF slágerek. A klipes Fear Campaign sem rossz, még szóló is van benn, ami azért a bandára nem igazán volt jellemző. A komor billentyűkísérettel induló Christplotation tömény, ritmikus szaggatás, nem tartom túl érdekfeszítőnek, bár 2:40 környékén a megcsavart gitártémára azért felkaptam a fejem. Az Oxidizer és a Controlled Demolition FF standard, a töményen szaggató gitártémák mellett túl sok érdekességet nem tartalmaznak. A Designing the Enemy álmodozós, szétfolyós dallamai az Obsolete-et juttatják eszembe, lehet nyálasnak tartani, de megfogott. Az utána érkező Metallic Division egy másfél perces átkötő a Final Exit előtt, szépen fel is vezeti a finálét, de amúgy túl nagy port nem kavar. A FF albumok végét mindig valami komoly elszállás jelentette, s a Final Exit elvont, hideg dallamai nem is rosszak, csak a dal pont kétszer olyan hosszú, mint kellene; a második felét simán lehagyhatták volna, semmit sem vesztenénk vele.

Két dolog szól még a javukra; eleinte nem tudtam elfogadni Gene Hoglant, de Raymond hozzá képest eléggé fáradtnak tűnik; illetve a Rhys Fulber által kreált hangzás még a mai stúdiócsodák fényében is letaglózó, le a kalappal. Ha azonban ezektől eltekintünk, marad 3-4 kiemelkedő dal, ami személy szerint nekem kevés ahhoz képest, amekkora patáliát csaptak az album megjelenése körül, ahhoz meg főleg nem elég, hogy újra a szívembe zárjam őket. Ideje lenne egy jó alapos búcsúturnénak.

The Fission Tour The Fission Tour
február 24.
Dirty Honey Dirty Honey
február 29.