Nem tudom, a Mátrixos „kövesd a fehér nyulat” duma kifigurázása-e ez a lemezcím és az aszfalton véres csíkot húzó fehér állatka a borítón, de mint poén, egyszer elmegy. Ez az első találkozásom egyébként a 2003-ban indult lengyel zenekarral, holott a szóban forgó anyag már a második nagylemezük. Elődje The Winter Of My Heart címmel 2008 februárjában jelent meg, melyet, ahogy az lenni szokott, jó pár demó és tagcsere előzött meg. A képzettebb zenészek érkezésével a hangzásuk is keményedett és felléptek a Torture Squad, Lizzie Borden és Pandemonium zenekarok, valamint a sörthrasher Tankard előtt, s a helyi tévékben két klipjük is ment, szóval lokális szinten sikeresnek mondhatók.
Nos, rátérve a lényegi részre; a legtöbb helyen heavy / melodic death metalként kategorizálják a bandát, de úgy gondolom, a második skatulyát nyugodtan elfelejthetjük, ez inkább egyfajta heavy / thrash metal keverék (a myspace-en olvasható experimental címke meg egyenesen sértés, egyszerűen közük nincs hozzá). Talán meglepő lehet, de sok helyütt a hazai Septicmen zenei elképzeléseivel érzek rokonságot a lemezanyagot hallgatva. A Neuronia esetében is sok mélyre hangolt, nem ritkán későbbi Metallica ízű középtempós groove adja az alapokat, amiket aztán thrashes pakolásokkal és dallamos, vagy hangyányit kísérletezősebb szólóval és néhol punkos/rockos búgással, vagy modernebb témákkal vegyítenek, amiből aztán hol slágeres-dallamos, hol agresszívebb végeredményt próbálnak kihozni. A Make Them Die például rögtön olyan érzést keltett bennem, mintha Korcsmár Gyuláék Negative albumáról maradt volna le; az éneken, szavalós refrénen át a riffekig minden teljesen rokon felfogásban íródott. Annyi a probléma, hogy teljesen felesleges volt öt perc felettire nyújtani a számot, illetve az énekes orgánuma sem nyerte el a tetszésem (és akkor még finoman is fogalmaztam). Főleg a néhol felbukkanó hörgés szörnyű, ezt inkább teljesen hanyagolni kéne, mert abszolút nem illik a zenéhez, de egy-két helyen a kiabálós vokálnál is kevésnek érzem a hangot, pl. a pakolós Fasternél a csordavokál, és a dallamok is borzalmasan gyengék. Egyedül a feelinges szóló javít valamit az összképen, de kiemelkedőnek azt sem nevezném, és ha már Faster, akkor legyen igazán gyors, nem? Ráadásul hiba, hogy az összes számot négy perc felettire nyújtják, holott a témák minősége ezt abszolút nem indokolja; rövidebben, lényegre törőbben megfogalmazva ütősebb végeredményt lehetett volna kihozni. Szigorúbban kellene szelektálniuk a témáik közt, pl. a szívhez szólónak szánt líraibb Put Your Dukes Up dallamai elég laposak és a szöveg se túl fényes az elcsépelt mondanivalóval, olyan, amit kezdő heavy metal zenekarok szoktak kiizzadni magukból. A Slipping into Oblivion szóló-szerű témái jobban sikerültek, itt az ének sem annyira zavaró, bár az a belefűzött blast-szerű gyorsabb rész nélkülözi a logikát, s a címadó sem indul rosszul, de nem sikerült belőle egy igazán ütős számot barkácsolni a Jamey Jasta orgánumát idéző üvöltés és az érdekes szóló ellenére sem – nem értem, hogy lehetett ilyen rossz riffekkel befejezni?
Vannak tehát jó ötletek, témák a cd-n, de nem sikerült belőlük igazán erős dalokat összehozni. Adok egy jóindulatú hatost rá, de azt hiszem, jó gyorsan el is süllyesztem a fiók mélyére…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
