Az amerikai Skrew túl sok vizet soha se kavart az indusztriálok csattogó taván, hiába folyt az olaj, a korozóival mohon ölelkező rozsdás csövekből, ám ettől még azt hiszem érdemes megemlékezni róluk, akkor is, ha ez csak keveseket fog érdekelni. 1990-ben alakult Texasban, fronember és gitáros Adam Grossman a kezdetektől a végéig kitartott, ám a Skrew rákfenéje az állandó tagcserékben rejlett, s ahogy haladtunk előre, úgy lesznek egyre gyengébbek és eredetiségben erős hiánnyal rendelkező indusztriál thrash albumok a Skrew égisze alatt. A 91-es Burning in Water, Drowning In Flame még nyers erővel hódított, tele kísérleti hangulattal, furcsa megoldásokkal, de összességében, mégis csak egységes koncepcióval. Aztán a kritikánk tárgya; a 94-es Dusted, ezt követte a még érdekes ötletekkel dolgozó, de már a haldoklás jeleinek lenyomatával rendelkező 1996-ban összehozott Shadow of a Doubt, egy évvel rá pedig az Angel Seed XXIII, melyet csak azért vettem meg, hogy teljes legyen a kollekcióm, pedig időközben belépett Steve Green a méltán kultikus Skinlab formációból. Egy nagy név nem menti meg a süllyedő hajót, akkor se, ha a léket foltozni igyekszik, s gyorsabban hegeszt a víz alatt, ahogy a Duracell nyuszi megugorja Az én kicsi pónimat…
A felállás 1994.ben, egy album erejéig a következő volt: mint már említettem, Adam Grossman – fronember-ének-gitár, Brandon Workman – Basszus, Clay Campbell – gitár, Mike Robinson – gitár (Scum of the Earth – némi Rob Zombie kapcsolattal, haha), Mark Dufour – dob és végül Jim Vollentine – billentyűk, samplerek. Utóbbi nevéhez kapcsolható a Skrew erős alapjait, melyek valahol félúton szakadtak meg a kísérleti szinti pop és egy nagyipari kohó között, ezek az alapok mellesleg igencsak hasonlítanak a német Voodoocult halmazaira, melyben nem kisebb nevek fordultak meg, mint Dave Lombardo (Testament, Fantômas, Slayer), Mille Petrozza (Kreator), 2001-ben agydaganatban elhunyt Chuck Schuldine (Death), Gabby Abularach (Cro-Mags), Jim Martin (Faith No More). Mellesleg a Voodoocult rákfenéje Philip Boa volt, aki nem volt képes egojának elnyomására, így ahogy a Skrew esetében, úgy német társuknál is minden lemezen más és más legénység teljesített, ennyire átjáró házakat pedig a történelem idővel széthord, talán ezért is oszlott fel mindkét csapat, bár a Skrew állítólag tavaly újra alakult.
Nem csak az ipari alapok miatt húzható hasonlóság a két banda között, a riffek és darálások egy része is megeyezően a Ministry-ből táplálkozott, talán nem is meglepő, hogy miután 97-ben feloszlott a Skrew, Adam Grossman nem találva helyét a világban (amin nem is nagyon csodálkozom), gyógyszer és alkohol szerelembe esett (ezek adták a Skrew egyik alapszegmensét is a társadalmi problémák ésa nyomasztó kivetített jövőképek mellett), melyből felépülését éppen a Al Jourgensen segítette elő, mikor rövidke időre együtt dolgozott vele az Animositisomina lemezén, hogy teljes legyen a kép; azóta már a Ministry is beadta a kulcsot… A Skrew ereje amúgy a megfelelő torzításban rejlett, hiszen sem az alapokkal, sem a néhol punkos, néhol thrashes, máshol meg éppen primitív szaggatással nem csináltak volna új nyarat, de valahogy az összkép mégis egységes és erős, pedig aztán akad nem kevés számmal részlet, mely nem tűnik odaillőnek, vagy finomíthattak volna még rajta. Megemlíthető hatás még a régi Prong, White Zombie, Die Krupps, Chemlab, Cubanate illetve a svéd Pouppée Fabrikk. Hogy ezt a részben öncélú, részben mára halott (vagy éppen újraalakuló) erőforrást röviden vázoljam, nézzük meg a fura című Picasso Trigger című klipet:
Nos, ezekről az alapokról, gitárokról, torzításokról és devianciáról beszéltem eddig. Ez volt a Skrew 94-ben, amikor még az ipari zenék fénykorukat élték, karöltve egy nagy kísérlettel, mely lehetővé teszi a gépi és élőhangszerek ügyes kollabrációját!
