Olyanyira, hogy a címadó nóta (Can’t Hide Away) a nagylemezre is felkerült.
A Rooms of Revelation konceptlemez, nem is nehéz erre rájönni a dalcímek árulkodóak. Ezzel azonban még semmit sem mondtunk, hisz sorolhatnánk a progresszív zenék világában (merthogy a srácok ebben a stílusban alkotnak) elkészített jobb-rosszabb, mondjuk így, történetmesélős albumokat. Azt azért elárulom, hogy ezt a lemezt a jók közé kell sorolni. És ezt nem kizárólag az mondatja velem, hogy hazai csapat alkotásáról van szó, ez itt kérem egy erős bemutatkozó lemez.
Már az EP is megmutatta, hogy az egyéni teljesítményekkel semmi probléma és a dalszerzői véna is erős. Külön kiemelném az éneket (Nikola Mijic), a gitárt (Horváth András Ádám) és a billentyűsöket (Kas Zoltán).
A lemez alaptörténete nem lerágott csont, bár azt sem lehet mondani, hogy annyira egyedi lenne a skizofrén elméjű főhős, akinek gondolatain keresztül megismerjük a hányatott, szerelemmel és vérrel szegélyezett életútját. Viszont a megvalósítás profi, azt meg kell hagyni.
Szóval adott egy hasadt tudatú fickó, aki a szerelmeit sorra elveszíti, a történet az Ő képzeletbeli „utazása” egy ház szobáin keresztül a történtek megértéséig és a szörnyű végkifejletig.
Addig azonban utazunk a csapat nagyszerű zenéjével, amiben továbbra is a Dream Theater hatását érzem a leginkább, azonban pont azt a korszakukat idézik, amit Petrucciék már maguk mögött hagytak, s nekem hiányzik is, de a Dreyelands-tól pontosan ezt kapom meg.
Ha csak a DT viszonylatában akarom megfogalmazni a Rooms of Revelation lemezről alkotott véleményem, akkor az Images/Awake/Metropolis korszakot képzeljétek el, megspékelve a Falling Into Infinity dalközpontúságával.
Persze ez most úgy hangozhat, hogy csináltak a NY-i csapat stílusában egy lemezt, holott ezt állítani hatalmas tévedés. Van itt még más hatás is, pl. Queensryche, akik meg a konceptlemez jelleg miatt ugranak be, még akkor is, ha zeneileg nem sok kapcsolódási pontot érzek. Aztán, ha már hazai banda, akkor említsük csak meg a(z Age of) Nemesis-t és a Dean R. Koontz regénye alapján íródott Psychogeist dalcsokrot is. De ha már a zenében tetten érhető – nem jó szó ez, de jobbat nem tudok – hatásokat elemzem, nekem valahogy az Andy Deris korszakos Helloween neve is beugrott (ami megintcsak a dalközpontúságnak köszönhető véleményem szerint).
A lemezről nálam a Pretending a legnagyobb favorit. Mégpedig a refrénje miatt vált azzá elsősorban, de a hallgatások során kijöttek a finomságok, így a billentyűs témák is, amik még nagyobb kedvenccé tették a dalt. Talán nem túlzok, ha azt mondom világszínvonalú az itt hallható szóló.
A következő az EP címadó dala, ami ide is tökéletesen illik. Arra azért kíváncsi lennék, hogy az album koncepciója ebből a nótából indult-e ki.
A legfrissebb kedvencem pedig jelenleg a lemez utolsó tétele, a vonósokkal induló Leaving Grace. Tökéletes zárónóta, Nikola (itt is) nagyot énekel, jól adja vissza a történet jellegét. Van benne érzelem bőven.
A hangzás kiváló, ki gondolná, hogy jónéhány stúdióban megfordultak a felvételek során.
A lemezborító kissé nyomasztó, pont illik a történethez. Szívesen elemezném a többit is (sajna a kiadói promóanyag csak a frontborítót tartalmazta).
Összefoglalásként annyit a végére, hogy ezzel a lemezzel a csapat bátran kiléphet a nemzetközi porondra is. Szerintem innentől kezdve már nem csak rajtuk múlik, hogy mennyire ismerik meg a Dreyelands nevet a potenciális rajongók.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
