Darkness Ablaze
Shadowreign

butch
2010. július 6.
0
Pontszám
5

Egy 2002-ben alakult német banda második hangzóanyagát takarja a Shadowreign cím. Fiatal csapatról lévén szó, eddig túl sok érdemlegeset nem produkáltak; a cím nélküli bemutatkozó nagylemezük három éve jelent meg magánkiadásban, melyet három demó előzött meg, s igazán csak hazai pályán terjedt el a hírük. Többnyire nevet még nem szerzett arcokból áll a banda, talán Sascha Beul dobos lehet ismerős a Crisis Never Ends révén, ezen album mögé pedig a Black Bards kiadót sikerült megnyerniük.

A banda papíron dallamos black metalban utazik, én azonban nem szűkíteném le ennyire a zenei spektrumukat. Való igaz, hogy érezni lehet helyenként az említett műfaj stílusjegyeit – letagadhatatlan a Dimmu Borgir íz az Enlightended By Shadows-ban, példának okáért –, azonban a lemezen helyt kapó 10 dalba a Crematory-féle gothic dolgoktól elkezdve a Children of Bodom hatásán át a helyenként metalcore-os pillanatoktól (Enclosure No. 7) egészen a rövid thrashes hangulatokig (Trail Of Lies) mindenből tettek egy keveset. A riffek túlnyomó többsége dallamos (a svéd melodikus death vonal kézjegye erősen kimutatható), és a szintetizátor nyújtotta lehetőségeket is igyekeznek mind jobban kihasználni, a dallamosságot pedig az acsarkodós-hörgős vokál próbálja ellensúlyozni. Az énekhang amúgy átlagos, Theo orgánumában semmi különlegeset nem találni, pedig a Reduced To A Beast c. dalban némi metalcore-os tiszta refrénnel is bepróbálkozik, aminél a Killswitch Engage jutott halványan eszembe, s a már említett Enlightended By Shadows-ban is elereszt egy énekdallamot. Sőt, a Walls-ban még női ének is akad. Fura mód a sokféle hatás ellenére mégsem túl színes a produkció, ami mindenképp a dalszerzési érzékük kritikája – velük is az a helyzet, mint oly sokaknál, vannak ötletek, amikben érezni a lehetőséget, amiből ki lehetne hozni valami fantáziadúsabbat, ám mégsem maradandó a végeredmény.

Korrekt a hangszeres tudás, kielégítő a korong hangzása, odafigyeltek a külsőségekre is – bár ez az ábra annyira nem hat meg – sőt, tulajdonképp semmi kiugró hiba nincs a lemezben, ha csak az nem, hogy eredetiség zéró, néhol már lopás-gyanús húrokat pengetnek, s késtek röpke 15 évet. Azért aki a Bodomot vagy a Crematory-t kedveli, ne törődjön a pontszámommal, és adjon egy esélyt nekik.