Elsősorban azoknak fogok kellemes perceket okozni a most következő kritikámmal, akik a dallamos folk-black dolgokért rajonganak, hiszen a holland Mondvolland zeneiségének két meghatározó szegmense a népzenei motívumokkal átszőtt dallamos epikus black metal. A horda Gelderland nevű városkában kezdte meg igéinek barátságos hirdetését 2005-ben, ám annyira jólelkű és bátortalan volt, hogy tavalyig csak két demót és egy kislemezt tudtak felmutatni. Idén azonban a két nagy metal-mágnás holland kiadó összedugta a fejét (Apollon és PainKiller) s megjelent a várva-várt debüt d’Olde Roop címmel, amely természetesen kellően visszanyúlt a hamvaiba, s gyakorlatilag a két demó és EP nótái egészültek ki ezzel is-azzal is. A hihetetlenül béna logo (mint, ha csak valami foci csapat vagy sportklub emblémája lenne) nem különb külsőségekkel egészült ki, s itt is van némi gyökerekhez való visszatalálás, ám ezek a lefelé növekvő ágak nem a saját földben-földből építkeznek, hiszen az Awik Balaian alkotta borító rengeteg hibája és gyermekbetegsége ellenére is igencsak hasonlít a Doré Gusteve féle rézkarc jellegű illusztrációihoz (mármint, ha azt nézzük, ami a kürtből jön ki – mi is lehet az? Lehelet a nagy téli éjszakában?! Vagy netán egy hatalmas bong, tudatvesztésig szívással – beszakadt tudattal, a rötyögő gyermekkor újraélésével?!!) Még mielőtt valaki azt hinné, a sok oltás azért van, mert rossz és értéktelen anyaggal állt elő a holland fiatalság, akkor ki kell hogy ábrándítsam, hiszen éppen ez a bajom. Hogy a béna külsőségek remek hangzással és erőteljes, változatos folk-blackkel párosulnak, amelyben minden benne van, amitől egy ilyen zene jó lehet. A csapat amúgy átesett az öt év alatt pár tagcserén, így tehát nem csak frontembert, de dobost és hegedűst is többet elhasználtak – a jelenlegi vonósuk is vendégzenész illetve a dobosuk, pedig ismeretes lehet mondjuk a Kampfar-ból. Na, de nézzük a zenét… hogy mitől is olyan jó a még név terén is rossz választással élt Mondvolland debüt?
Nos, olyan okokból kifolyólag mondható a dolog jónak, hogy csak pár példával éljek; energikus, komplex, remek dallamok, jó megoldások, profi zenészek, könnyed váltások és átmenetek, sehol sem érezni a most gyorsítunk és kemények leszünk hatást, a korong végig váltakozik, ott súlyos, ott lassú, ott gyors és ott dallamos, ahol annak helye van. Az ének is az epikus kórustól a károgáson át a beszédig és a dallamos orgánumig csatangol el, néhol nagyon erős hörgéssel megtámogatva a múlt és kultúraidéző szövegeket, s hogy hatások terén ne túl nagy kövekkel dobáljam a kedves érdeklődőt, olyanokat említek, melyek határmezsgyéi a Einherjer, Falkenbach, illetve néhol beugrik az igazán gonosz részeknél a lengyel Behemoth neve is, ahogy a dallamos éneknél egy valag népzenei alapokkal dolgozó NS vagy RAC banda neve, melyekre most inkább nem térnék ki. Néhol csicsergő hatást kelt a fuvola és hegedű összjátéka, míg máshol egyenesen a sűrűjébe és a súlyos mélységekbe húz. Túl nagy durranásra ne számítsunk, a Mondvolland semmivel se kiemelkedőbb, mint a többi népzenével dolgozó dallamos black csapat, nem csinálnak sem új nyarat, se korai telet, de az összkép igényes és magával ragadó…
…még akkor is, ha anyanyelvükön adják elő, s valójában egy újabb pár a tucat közül halmazba sorolható a totális végeredmény. Szóval, aki él-hal a kritikában nem egyszer említett műfajért, az nyugodt szívvel vesse magát a sportklub emblémával és túl sokat túl nagy pipából szivornyázó hasis Pista fedővel ellátott debüt valós tartalmával.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
