Számomra a black metal az egy külön kategória. Az összes többi keményzenei irányzattal ellentétben a black metalt nem lehet csak hallgatni. A legtöbb esetben gitárokat hallok, kellemesen búgó basszust, ötletes vagy húzós dobost, a vokált stb. A tökéletes Black Metalban ezeket nem hallom. Ez a műfaj az számomra, ami képes egy olyan kaput megnyitni, ahol a közvetlen elsődleges érzékelés tudatos volta megszűnik, és egy szinte hipnotikus képzeletbeli utazás indul el az érzékek, érzések és legbelsőbb tudatmögöttes útvesztőmben. Ez az egy zene képes olyan kapukat megnyitni, amik a hétköznapokban zárva vannak. Hét lakattal. Nem csak a külvilág, de még tudatos önmagam előtt is. Ha egy black lemez képes ezeket a kapukat megnyitni, akkor az és csak is az képes elérni azt az állapotot, amiről számomra ez a stílus szól. Minden egyéb esetben riffeket, váltásokat, breakeket refréneket és verzéket hallok csak.
Az esetek kilencvenkilenc százalékában a kapuk kizárólag egy – egy igazán kivételes pillanatban nyílnak meg, hogy az elfojtott őrület, kíméletlenség és agresszió adrenalin delíriumának vétkes és rejtett bizsergése végigfusson a gerincemen. A racionális gondolkodást felválthassa az ösztöncsapongás vérbe fordult szemekkel őrjöngő démona. Ő az én titkos kis háziállatom. Én pedig az övé. Szeretjük egymást, szükségünk van egymásra, etetjük egymást, megöljük egymást napról napra, hétről hétre. Újra és újra. Amiképpen a leláncolt Prometheus minden nap újjászülető máját marcangolja a fenséges Ethon a Kaukázus hegyén. Én is időnként ellopom a tüzet, amivel titkos kis üzeneteket égetek lelkem táblájába, csak hogy tudjam, a fájdalom és a lassú enyészet valódi, a remény és a megelégedettség pedig önámító hazugság. Húsomba vérző fekete és színes jeleket vések, hogy amikor majd felébredek is emlékezzek a távollét minden pillanatára és készülhessek az újabb utazásra. Hiszen a démon nem szeret sokáig egyedül lenni. Akkor éhezik. Lélekre, szerelemre, életre vágyik, hogy marcangolhassa, téphesse és megemészthesse. Miután evett, mindig rám mosolyog, és azt súgja a fülembe: „látod ember ez vagy Te! Csak ürülék. De amíg etetsz és időről időre kiengedsz, addig majd én vigyázok rád, és amíg szeretsz, én addig beléd marok, hogy érezd milyen fájdalmas a szeretet” Ezután teli gyomorral visszasomfordál bűzös odújába és csendben behúzza a kaput maga után, én pedig remegő kézzel ráteszem a lakatot, a kulcsot pedig lenyelem, hogy majd szűkölve téphessem, szaggathassam testem, amikor ismét eljön az idő.
Massemord – The Madness Tongue Devouring Juices of Livid Hope. Remegő kézzel nyitom a kaput, sétálni indulok. Dolgom van. Csendben, egyedül.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
