The Borgia

The Borgia (2010)

A kunhegyesi The Borgia kicsit speciális helyet foglal el az általam hallgatott zenék között. Az, hogy a szülővárosomban élnek és zenélnek kissé megnehezíti, hogy objektív maradjak. Azért megpróbálom reálisan leírni, milyen is a csapat zenéje, s miért és kiknek ajánlott megismerkedni velük. Mert érdemes, ez nem is vitás.
Mondom ezt úgy, hogy először – még 2009-ben – letöltöttem a weblapjukon közzétett dalokat és akkor nem igazán fogott meg, amit csinálnak.


 
A banda 2007-ben alakult, s némi tagcsere után jött össze a ma is aktív ötös: Sas Szilárd (gitár), Nagy Máté (dobok), Nagy Tibor (ének, basszus), Karap Zoltán (ének, gitár), Magyar György (billentyűk, vokál).
Így mutatkoznak be: “Egy kántor, egy hitoktató, egy filozófus, egy pókeres, és egy srác a kántor első házasságából: hobbiból zenélnek. Ezért bárki közönsége előtt szívesen lépnek fel…”, pl. a Lord előtt, hogy csak olyat említsek, ami nem veri ki a ‘forgács olvasóinál a biztosítékot.
A szimplán a zenekar nevét viselő CD-n szereplő dalok letölthetők a honlapjukról is, s a hírek szerint néhány hónapon belül friss lemezzel bukkannak majd fel. Egyébként meg fellépnek itt-ott, pl. voltak az M1-en is valami műsorban.
Nos, a CD-n tizennégy dal kapott helyet, s a legjobb szó rájuk talán a változatos. Képzeljetek el egyfajta kicsit népzenés, kicsit alteres, kicsit popos rockzenét. Ha pontosítani akarok, akkor ott a Quimby-s, Heaven Street Seven-es Menni kell, a nekem a Kispál és a Borzot idéző Félmeztelen lány. Aztán van itt – a számomra – beates, a ’60-as, ’70-es évek Illését idéző dal (Mértvanaz), meg a rádióbarátabb Black-Out hangulatú akusztikus/torzítós Égállomás.
A nyitó Bordal viszont azt hiszem egész jól mutatja a csapat stílusát, erősségét, irányvonalát. Ebben a dalban – amellett, hogy tökéletes nyitónóta – megvan a potenciál, hogy megismertesse a The Borgia nevet a szélesebb közönséggel is. Esély talán van, hisz készítettek hozzá egy klipet is.


Aztán van ilyen humoros(nak szánt) daluk is a Medve képében, ami ugyan szövegileg érdekes (maradjunk ennyiben), azonban mégis megragad az agyban, nekem legalábbis gyakran eszembe jut a dallama/szövege, ráadásul érzek benne némi jazzes ízt.
De vannak olyan dalok is (Hej, tulipán, Október), amik emlékeim szerint az általános iskolai ének-zene tananyagban is megtalálhatók, ám most új értelmezést kaptak. Szóval valamit tudnak ezek a zenészek.


Felkerült a korongra még két angol nyelvű daluk is. Ám ezeket nem érzem annyira erősnek, mint a magyarul megszólalókat. Nem rosszak persze ezek sem, csak olyan szinten nem fogósak, mint a többi, hiába a népdal betét a The Rock Star-ban.

A dalokat a szolnoki Denvérben rögzítették, s nincs is gond a hangzással. A borítóra viszont kicsit nagyobb gondot fordítottam volna. Remélhetőleg a következő anyagnál ezt is legalább olyan szinten valósítják meg, amilyet a dalok megérdemelnek.
Az az eddigiekből kiderülhetett, hogy a dalírói, hangszerelési képességeikkel nincs gond. Kiemelném a többszólamú vokálokat, valamint a változatos billentyűs megoldásokat. Persze, ezzel nem szeretném a többi tag érdemeit kisebbíteni, hisz a dobos fiatalember játéka is nagyon rendben van, ahogy a gitárosok is jól teljesítenek. A basszust ugyan nem hallani annyira jól, de gond azzal sincs.

Ahogy említettem korábban a változatosság talán az egyik legjellemzőbb megállapítás, amit el lehet mondani a banda kapcsán. Gondolhatnánk, hogy ez még útkeresés, ám szerintem ez inkább tudatos szemezgetés a stíluselemek között. Kicsit az újkori Pain Of Salvation-t juttatják eszembe, hisz a svédek is valami hasonlót csinálnak az utóbbi anyagaikon, ha értitek mire gondolok. Ezek a srácok is olyan stíluselemekből alkotnak újat, melyek nem feltétlen kézenfekvőek, ám a végeredmény “borgiás” lesz. S ez bizony érdem.

Jöhet a lemez, jöjjenek a bulik!
december 07.,
december 09.,