Bullet For My Valentine
The Poison

(2005)
war
2006. február 14.
0
Pontszám
10

Ha megnézzük a B.F.M.V. származási helyét, mindenkinek a rögbi jut eszébe. Ahogy én nem vagyok sem a Mikulás, sem sportbemondó, így eme nagyon népszerű sportra nem térek ki. Mivel nagyjából mindegyiketek kurzorát egy azon szándék vezérelte a femforgacs.hu webzine lapjaira, történetesen a metal és rock zene szeretete, így elmondom nektek, kik is ezek a golyóröpítők és honnan kerültek látószögembe.

Vigyázzunk, mert a világ a B.F.M.V. (már engedtessék meg ez a lerövidítés) nevétől hangos. Két monstrum is harcra kert kegyeiért. Egyik sarokban a multi Sony, másikban a Roadrunner, de harcuk hiábavaló volt, a papíros nem íratatott alá. Közben az Apocalyptica megturnéztatta Németországban, az Amerikai lemezboltok polcai pedig csupán hűlt helyüket őrzik a „Méregnek”. Valahol elégé kikövetkeztethető tények ezek, hisz útja elején nem volt más aktuális zenekarunk, mint egy nu-metal (de utálatos megnevezés), mely idővel mindenféle nu-t lehántott magáról, csupán a ki nem kaparható ragasztónyomok maradva meg, a metal pedig vaskósodva, mígnem acél váltotta fel.

A kevéske nu-nyomok amik még néha fel-felborzolják kedélyeinket egy anyázásra, a The Poison-on nagyon el vannak rejtve a svéd death metal jellegzetes motívumaival, heavy metalos harmóniákkal, és rohadt dallamos refrénekkel. Ez utóbbiak engem személy szerint annyira meggyőztek, hogy kevéske angol tudásom ellenére is folyton a szövegeket lesem a CD borítón, és üvöltözöm a refréneket együtt Tuck haverommal (mert egy igazi barátként könyveltem el). Hogy valami igazán frappánsat is mondjak, hát képzeljetek el egy In Flames, Annihilator, Judas Priest, Iron Maiden, S.O.A.D. mixturát, az említett zenekarok legszebb pillanatait véve alapanyagul. Nehéz elképzelni, igaz? Ha nem hiszed, hogy ilyen lehetséges, irány, és vedd meg rögtön ezt a lemezt.

Fenomálisan szól az egész produkció. 14 dal, majdnem egy óra lejátszási idő, de tölteléket még annyit se találtam, amivel egy dögledező legyet életre lehetne kelteni.

Lehet, hogy én nem haladok a korral, vagy kicsit későn fedeztem fel magamnak ezt a stílust, hisz sok helyt nem tarják másnak őket, mint egy igen jól sikerült Trivium kópiának… – nem tudom. Azonban ha ez igaz, akkor jelenleg nálam boldogabb ember nem is létezhet széles e világon, hisz ez egy nagyon gyilkos stíluskombináció. Tuti-tuti, hogy allegro moderatóban fogok kutatni a Trivium után. A London-i Big Ben-t biztosan a B.F.M.V. ritmusszekciója után állítják, a gitárosok kőkemény riffekkel betonozzák agyunkat, leheletfinom szólók szántják keresztű-kasúl a dalok gerinceit, és a három vokalista…, de erről már beszéltem.

Egyik reggel az én Matt Truck-om a következő szavakat üvöltve szökött ki ágyából: „Where the fuck have all the riffs gone?” E zavartól hajszolva rögtön „munkához” látott, és kiírta magából „A Mérget”, válaszként a dühös mondatára. Hadd adjak erre az albumra egy 10-est. Megérdemlik.

Kiadó:
Visible Noise Records

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.