Three Seasons
Life's Road

2011. március 22.
0
Pontszám
9


  
 Az vitathatatlan, hogy a sanyarú kilencvenes évek után kétezer első évtizede ismét a metal felfutásának jegyében telt. Újra felcsapott a klasszikus thrash, az old school death hulláma, valamint az összes kapcsolódó stílus kiszáradtnak hitt medrébe friss víz érkezett. Az persze kérdés, hogy ez meddig tart, bár tapasztalatom szerint a hold ár-apály tevékenysége ki fog hatni ezen zenei medrek tartalmának mozgására is. De nem is baj, így mozognak a végtagok, forognak a kerekek jönnek létre új utak és tisztulnak meg benőtt régiek, míg mások teljes feledésbe merülnek. Azt hiszem, hogy a nyilvánvaló és kétségtelenül harsány metal újkori megerősödésének mellékvizén, a nádas és sás összefüggő fátyla mögött van egy másik kis patak is, ami ismét életet ad megannyi lubickoló kis reménységnek. Ez az oldalág pedig a retrónak is nevezett klasszikus pszichedelikus jamm rock.

 Ennek az ismét feléledő és lassan ha nem is régi pompájában tündöklő, de mindenképpen említésre méltó régi-új vonalnak az egyik újkori reménysége a svéd Three Seasons is. A csapatot három zenész alkotja csupán (Sartez Faraj – gitárok és vokál; Olle Risberg – basszus és Christian Eriksson dobok) és a Life’s Road a bemutatkozó lemezük. Bár kísérleti hard blues és pszichedelikus jamm rock a hivatalos környéki besorolás, amit a Life’s Road nyújt a hallgatónak semmiféleképpen sem ilyen hajmeresztő. Ugyan is amit a srácok itt kőbe véstek, az a zene tökéletes tisztaságában és komplex egyszerűségében is egyenes ági vérrokona annak a varázslatnak, aminek megalkotói közt ott szerepelnek a hetvenes évek olyan úttörői, mint a Deep Purple, a Led Zeppelin, a King Crimson,Uriah Heep, Jimi Hendrix vagy az Emerson Lake and Palmer. Mind a klasszikus gitár hangzás, mind az enyhén recsegő hammondbűvölet, mind pedig a varázslatos énekhang olyan kompozíciókban ötvöződött itt, amik bizony masszívan megállnak a lábukon a nagy elődök munkásságához mérve is. Különösen izgalmas Sartez finoman építkező gitárjátéka, ami egyszer a hammonddal való zenei dialógusokban, másszor egy éteri szólóban csúcsosodik ki, és a verzék, refrének alatt alázattal vonul a háttérbe, átengedve a főszerepet az énektémáknak. Az ahogy egy szem, épp cseppnyi overdrive-al megbolondított gitár segítségével Sartez megtölti élettel a kompozíciókat, példa értékű. Természetesen a ritmusszekció is hozza az elvárható magas színvonalat, tökéletes fundamentumot képezve ezzel a szólisztikus hangszerek felépítményeinek. Jazz, blues és pszichedelikus rock kaleidoszkópikus orgazmusa ez, mely bő egy órán át fogva tartja a hallgató elméjét. A legnagyobb értéke a Three Seasons zenéjének azonban az, hogy a nyilvánvaló hangzás és hangszerek, számszerkezetek és hangulatok ellenére sem andalgós nosztalgia a velük töltött idő, hanem kristálytiszta varázslat. Tökéletesen egyértelmű, hogy mindez honnan ered, azonban félreértelmezhetetlenül itt és most történik meg és kel életre minden egyes hang, érzelem és értelem. A magukban is érett tételeket sokszor mesterien és alig feltűnően megbolondítja egy furulyafutam, hegedű, vagy más natív hangszer.

 Az az ösvény ez, amire a csapat többek között a Black Mountainnel, a Wobblerrel és a Wolfmotherrel ismét életet visz, maradandó értéket és nem utolsósorban élményt teremt. Persze hogy a kritika valóban kritika legyen, szükségszerű megjegyezni, hogy azért a srácok jelen produktuma még nem tartalmaz egy Child in Time-ot, vagy Tarkus-t, „csak” egy modern kori Child in Time és Tarkus ígéretének hordozója. Amennyiben ez a Nilus vastagságú dalírói véna lüktetni fog és a számok egy csöppet letisztulnak, tömörödnek, úgy érzem, hogy elkerülhetetlen a feltétel nélküli hódolat. A stílus szerelmeseinek kötelező hallgatnivaló!

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.