In Flames
Sounds of a Playground Fading

(Century Media • 2011)
oldboy
2011. június 17.
0
Pontszám
9

Azt hiszem az a kijelentés, miszerint az In Flames a melodic death metal egyik alapbandája vitathatatlan. Persze biztos vannak olyan rajongók is szép számmal, akik ezt csak 2000-ig bezárólag gondolják így.
Ugyanis a tábort megosztó 2002-es lemez, a Reroute to Remain egy erős, határozott lépést tett a modern metal halmazok, az akkoriban futó trendek felé.

Én a mai napig nem tudtam megbarátkozni ezen albummal, no nem azért, mert megrögzött korai Flames rajongó lennék, hanem azért, mert görcsösnek, izzadtságszagúnak érzem a Reroutot. Mivel a kritikai és rajongói reakciók is felemásak voltak, a Jesper Strömblad vezette brigád az ezt követő lemezein próbált lavírozni a régi In Flames stílus és a modern metalos hatások, megoldások között, amik rendre egy-egy „tudathasadásos” lemezt eredményeztek.
Aztán a tavalyi év folyamán kisebbfajta bombaként robbant a hír, miszerint Jesper, az alapító gitáros, fő dalszerző kiszállt a bandából.
Gondolom sok ezren, millióan várták nagy kíváncsisággal, hogy a vezérét vesztett falka milyen választ fog adni a „hogyan tudnék élni nélküled?” című kardinális kérdésre.

Lássuk!
Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a dolgot, azt mondanám, hogy az elsőként beharangozott, a lemezt felvezető nóta, a Deliver Us a válasz a kérdésre.
Mikor meghallottam azt gondoltam magamban, hogy na bakker, ilyen szintű slágert eddig 9 lemez alatt nem sikerült összehozniuk, ha több ehhez hasonló dal is van a tarsolyukban, akkor szeretni fogom a Playgroundot!
És van! Nem is kevés!
Szerintem az történt, hogy a régi és az új vonal közötti kapocs (Jesper) távozásával egy nagy kő esett le Andersék válláról és úgy gondolták, hogy írnak egy modern, naprakész, korszerű, SLÁGERES lemezt és csak azért nem fogják vissza magukat, és írnak ezúttal is egy pár nosztalgikus nótát, hogy azoknak is a kedvében járjanak, akik minden új lemez megjelenésekor a Jester Race, vagy Whoracle 2-őt várják.
A címadó tétel intrója még emlékezteti az embert arra, hogy hoppá, ez itt a melodikus death metal királyainak az új opusza, de aztán Björn Gelotte egy abszolút mai, modern riffel operál, Anders meg…
Nos Anders meg úgy énekel, mint még soha!
Nem semmi stúdiómeló lehetett ezeket az énekdallamokat, éneksávokat ilyen minőségben fölvenni, följavítani, de én ezúttal nem bánom, hogy éltek a stúdiótrükkökkel!
Az persze már más tészta, hogy élőben mit fog majd produkálni…
A Deliver Us mindenki számára ismerős lehet, a refrénje egyszerűen megunhatatlan!
Majd jön személyes kedvencem, az All For Me, aminek a kezdése újfent visszakacsint egy kicsit a régmúltba, de aztán a főriff egy akkora állat, zsíros doom/sludge téma, hogy besz@rás!
Fridén mester ismét nagyot teljesít, és szerintem még sose volt ennyire előre keverve az ének egyik Flames lemezen sem.
100%, hogy ez is tudatos volt!
A The Puzzle felpörgeti a tempót, de alapjában véve az első 3 dal receptjét követi.
Viszont itt érzem először, hogy az utolsó, levezető jellegű percet simán le lehetett volna csípni, magyarán cseppet túlnyújtják a nótát.
Nem akarok egyenként kitérni minden dalra, mert a legtöbb egy húzós középtempóval operál, meg-megtöredezett riffekkel és Björn nagyszerű szólóival!
A két legkülönlegesebb szerzemény a The Attic, ami egy nagyon hangulatos, sötét szösszenet, némi Manson-rokon dallamvilággal.
A másik a Jester’s Door, amiben Anders „spoken wordöl”, a végére pedig egy kis elektrós szárnyalást is kapunk. És mindkét dalban hallható a nem éppen rock/metal hangszernek számító tangóharmonika is.
A Ropes meg annyira Amorphisos, hogy szinte már kínos…de aztán mégsem.
A záró Liberation kapcsán meg Ozzy papa is felsejlett…
Ismerősökkel beszélgetve az új Flames lemezről sok minden elhangzott.
Van aki szerint ezt az albumot nem In Flames név alatt kellett volna kiadni.
Mások meg épp azt díjazzák, hogy léptek valamilyen irányba egy határozottat, vége az utóbbi lemezek egyhelyben topogásának…
Én személy szerint egy felszabadult, görcsmentes, igényes műnek tartom a Playgroundot, bár a mai In Flamesnek már vajmi kevés köze van ahhoz a stílushoz, melynek születésénél ők is bábáskodtak.