Aki nagyjából képben van kanadai, őrült zseniként is emlegetett Hevy Devy barátunk munkásságát illetően, az szinte már semmin se lepődik meg.
Azt már rég megszokhattuk, hogy szólólemezeit hol csak simán Devin Townsend, hol Devin Townsend Band néven adja ki, de két éve úgy döntött, hogy megpróbálja még jobban összekuszálni a rajongókat és egy négy részesre tervezett lemezfolyamot álmodott meg, mely albumok a The Devin Townsend Project néven láttak napvilágot.
Az első két fejezet a Ki, és az Addicted! 2009-ben jelent meg, a záró akkordok pedig egyazon napon, jelesül 2011. június 20-án kerültek a boltok polcaira.
Ezért úgy gondoltam ezúttal egy ilyen „egyet fizet kettőt vihet” típusú ismertetőt tárok elétek.
És egyébként is, Devyből sosem elég!
Az előzetes nyilatkozatok alapján két „leg” albumra készülhettünk.
A Deconstructiont az általa valaha készített legagresszívebb lemezként definiálta a Mester, míg a Ghostot a legérettebb munkájának tartja.
Na lássuk, hol az igazság!
A Deconstruction első két dala nem épp az agresszív, keménykedő mivolta miatt emlékezetes, főleg ha számításba vesszük, hogy ezen úriember agyszüleménye a SYL (Strapping Young Lad) is!
Mondjuk a Standban azért már ott van a súly, a mélyre hangolt gitárok puhánynak semmiképp sem mondhatók!
Aztán a Juularban már végig ropog a duplázó, bár a Devyre jellemző cirkuszi hangulat is jelen van. Csakúgy, mint az összetett, szépen építkező „Majmok Bolygójában”, ahol a Queenre jellemző megoldások is felütik a fejüket, de a Between the Buried and Me énekese, Tommy Giles is kitesz magáért!
Hogy aztán a Gojira-főnök Joe Duplantier vendégeskedésével készült Sumeria darabjaimra szedjen, majd újra összerakjon, akár egy puzzle-t!
Ahogy kezdődik az valami hatalmas! Húúúúú, de várom az új Gojirát!
Olyan énektémák, kórusok vannak ebben a dalban, hogy csak hitetlenül hallgatom újra és újra, miközben csak ámulok és bámulok!
A Mighty Masturbator a leghosszabb és legbetegebb (ilyen címmel még szép!:D) dal a lemezen, míg a Pandemic és a záró Poltergeist valóban sebességmániás, agresszív nóták.
Tehát mindent összevetve, még ha nem is olyan szinten kemények ezek az opuszok, mint egy-egy SYL alkotás, az agresszió tetten érhető, csak az évek múlásával átalakult, kevésbé zsigeri, mint tizenöthat éve volt.
Vagyis az első állítást igaznak veszem.
1-0 Devy javára.
Ha egyenlíteni szeretnék, mindenképp fogást kellene találnom a legérettebb művön, azaz a Ghoston!
Előre lelövöm a poént, nem találtam.
Kész, vereség, elbuktam!
Mert a Ghost valóban egy nagyon érett, kifinomult, gyönyörű zenét tartalmazó lemez.
Mondjuk az ambienttel való kacérkodás se új keletű Devin barátunknál, hisz 2004-ben és 2006-ban már adott ki ilyen stílusú lemezeket (Devlab, The Hummer) de mégis úgy érzem ez sikerült a legjobban.
Ehhez nagyban hozzájárult Kat Epple nyolcszoros Emmy-díjas fuvolista nagyszerű játéka, aki a Ghost másik főszereplője Devin mellett.
Az ő dallamaival kezdődik a Fly, ami el is repíti a hallgatót egy tengerpartra, a hegyekbe, völgyekbe, erdőkbe, vagy ha úgy akarja, akár egy másik dimenzióba.
Ami persze nem akarat, hanem inkább hangulat kérdése.
Tény, hogy nem lehet akármikor feltenni ezt a lemezt, pontosabban fel lehet, csak nem lesz mindig hatásos. Viszont egy húzós nap után, vagy egy új nap kezdete előtt, tehát éjszaka, vagy hajnalban nagyon betalálhat.
A legtöbb dal az ambient stíluselemeinek megfelelően andalító, merengő, de azért akadnak virgoncabb pillanatok is, mint pl. a Blackberry.
Egyébként a Ghoston található muzsikához hasonló zenét rejt a Watch My Dying gitáros Bori Sanyi Innersight nevű szólóprojektjének egy-egy albuma.
Szóval Devy egy kemény és egy lágy fejezettel zárta a Projectet.
Legalábbis egyelőre…
Mert tőle simán kitelik, hogy még idén kihoz egy ötödik lemezt a Project égisze alatt!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
