Fear Factory
Demanufacture

(Roadrunner Records • 1995)
haragSICK
2011. augusztus 7.
0
Pontszám
9.4
„…elveszett vagyok, ezért zsibbadt vagyok annyira zsibbadt…”
/Zero Signal/

Egy ideje már szerettem volna írni valami kultikus és tini koromat nézve meghatározó kedvenc lemezrõl, sokáig hezitáltam kritikánk – vagy inkább megemlékezésünk és búcsúnk tárgya és a SlayerDivine Intervention között, végül gondolom sokak bánatára maradtam a félelemgyár 1995-ös emlékezetes második lemezénél. A kiadásáért a Roadrunner felelt (akkor még egy minőségi kiadó volt, szinte folyamatosan tuti befutókkal), a borító és design melókat pedig Dave McKean követte el (ahogy a FLA, Buckethead fedők többségét is). A hangzás mai szemmel nézve is remek, a produceri munkáért a hirhedt Colin Richardson felelt, a mastereléshez pedig George Marino adta a nevét, a billentyûk és samplerek kezelését Rhys Fulber végezte, s megint csak visszaköszön a FLA, ahogy a Demanufacture remix korongjánál is az ő logójuk merül fel. A csapatot nem szeretném különösebben bemutatni, hiszen illik ismerni õket, a zenészeket, no meg ezt az albumot főként.

 

A zene gyakorlatilag a cyberpunk kultúra alapjain fekszik, csodálkozom is, hogy a Replica klipjében nem manga lányok róják a sötét utcákat, melyben a neonok fénye ütközik meg a robotok fémvértjein, szóval korántsem áll a dolog messze a Szárnyas Fejvadász egykori égiszétől, melyről oly mohon áhítozott az egykori hazai Depeche Mode kópia, avagy a Bonanza Banzai. Már a címadó és egyben kezdő nótánál is világosság lesz a modern, némileg matekos death metal ipari és elektronikus elegyének valós ereje-elegye, a dübörgő duplázok és tompa pergők gigantikus összhatása egy a jövőből előrehozott világból. A vastag basszusok, és steril thrash riffek végeredménye tökéletesen illik az acsarkodóan hörgő, majd durva refrének kattanásai közé. A Self Bias Resistor semmiben sem mutat másabb képet, hideg és kimért, determináló muzsika, melynek a szövege is illeszkedik a nem túl szép holnaphoz, a megjelenő dallamos refrén epikus, mégis valahogy a heavy metal jellege ugrott be róla, s a koncepció terén is tökéletesen megismerkedhetünk a lényeggel; beindulás, felvezetés, refrén, visszazuhanás, szaggatás, majd kezdődik elölről annyi különbséggel, hogy néhol kiállások szakítják meg a fejlődő folyamatot. Majd a Zero Signal robban be, zongorás és remek fejlődő dallamaival, ami a korombelieknek ismerős lehet a játéktermekből tízen évesek álta aposztrofálodott (valahol a Street Fighter következő generációjaként) Mortal Kombat film adaptációjának filmzenéjén is, a koncepció a már fentebb említett módon halad, s ugyan ez mondható el a klip nótáról is, a Replica jól példázza húzós építkezését a csapatnak, hiszen puritán matekos szaggatásából gigantikus dallamok kerekednek ki.


A New Breed technós lüktetése egyáltalán nem lóg ki a Demanufacture szisztematikus gépi őrjöngéséből, s itt érezhetjük leginkább a debüt Soul of a New Machine grindcore jellegét és pusztító mivoltját, az album legdurvább dala, ahol a kórusok inkább kanyarodnak vissza a
korai HC és thrash csapatok vonalaihoz, mintsem hogy epikus lézengéssé és repüléssé legyenek. Az agresszió után kicsit üljünk le, s élvezzük a Dog Day Sunrise semmitmondó lebegését amely mellesleg Head Of David feldolgozás, annyiban érdekes, hogy mikor az ipari rock csapat feloszlott, akkor jelent meg az első Fear Factory demó 1991-ben. Ezzel a dallal amúgy soha sem tudtam mit kezdeni, kilógott a sorból, s mint feldolgozás nem rossz, ám lényegében szükségtelen töltelék, a lemez első ilyen szegmense.


A Body hammer elfojtott és fokozatosan feltörő dühe nem csak gépies és kapaszkodó, de egyben úgy használja ki a samplerek adta lehetőséget (pl. a kalapácsok csattogása), hogy nem zavaró, hanem erősítő hatást kelt, s lényegében a második Fear Factory lemez éppen ezért lett meghatározó (nem csak nekem), mert képes tartani a határokat, ezeket bukják el az Obsolete-on, az arányok mondvacsináltak, a refrének direkte beillesztettek, nincs meg benne az a mechanikus harmónia és logika, ami a Demanufacure esetében is kiszámítható és megkomponált, de valahogy természetesnek hat a gép és ember elegye. Gyakorlatilag ekkorra tájolható a csapat hanyatlása, a bandán belüli köpködése, kiválások és botrányok garmadája, attól függetlenül is, hogy azóta is születtek remek dalok, csak a lemezek többsége unalmas. Na, de térjünk vissza a ’90-es évek közepére, s itt dühöng nekük a Flashpoint, amely mintha csak a debütről lépett volna elő, annyi különbséggel, hogy ez így egész, míg a Soul of a New Machine legnagyobb baja abban rejlett, hogy nem nagyon álltak össze a dalok, elkezdtek valamit, de a folyamatot sehogy sem tudták végigvinni, amelyik nótánál mégiscsak valahogy sikerült azt megdobták némi plasztikkal és remixet nyomtak belőle a Fear Is The Mindkiller kislemezen. A H-K (Hunter killer) billentyű témáin annyira erősen érezhető az FLA kézjegye, hogy az ember önkéntelenül keresi a Millenium főbb témáit, amúgy a lemezről személyszerint ezt a tracket tartom a legmegkomponáltabbnak és erősebbnek, de hogy ne kezdjek bele erről alkotott véleményembe, az alattomos és nem derűs szép című Pisschrist zakatol végig csattogó Megametropolisával… a záró refrén dallamai és atmoszférája megmutatja ennek ellenére a Fear Factory felemelő szépségét és paradoxonokba oltott létét. Végül egy újabb töltelék következik A Therapy for Pain formájában, amely lassú és vánszorgó dallamai közepette valahogy mindig egy picit beugrott a Type O Negative, holott valójában elég merész gondolat. A dal amúgy utolsó harmada úgy viselkedik és hat, akár mintha egy elborult és megfeslett sci-fi filmből vágták volna ki. Túl hosszú, s a nagy része felesleges, bár túl sokat nem ront e helyzeten, hiszen valójában hangulat terén természetesen és lágyan vezeti le a hallgatót a gitárok és dobok matekos kavalkádjáról és ringat el lassú zongora folyamával, cseppekben érkezõ fájdalom, magány, kitaszítottság és determinált tudat mámor…


Így a végére egy kis érdekesség no meg konklúzió; a PC-s Carmageddon szerintem mindenki előtt ismert, üssed el a terhes nőt és a járókeretes mamát, fröcsögjön a vér, szakadjanak a belek autós játék zenéjét is a Demanufacture dalaiból állították össze, némi változatással és persze instrumentálisra véve az a bizonyos figurát. Ez a hideg és gépies zene tökéletesen illett a kicsit futurista pályákon szaggatott öldökléshez. A Fear Factory nem egyedit alkotott, hiszen tetten érhető a Godflesh taposta ősi ösvény, amit aztán a NIN tágított tovább, az FLA gépágyúi meggyúrták, a Machine Head, PanteraSepultura agressziója földbedöngölt, a Ministry és a Prong lépegetése lepépesítette és a Meshuggah tört burjánzásai újramodellezték. Ettől függetlenül a Demanufacture megrendezett forgatókönyve éppen attól jó, hogy a harag és gépies jelleg mellett fellelhető a szomorúság, keseredettség, aggodalom – ezek pedig végeredményben mégis csak adnak egy emberség tudat érzést. Nagyon hasonló – csak mélyebbről érkező formáció volt a Misery Loves Co. debütje, amely ’94-es megjelenésével lényegében meg is előzte a félelemgyár nagy újító szándékát, de amíg Patrik Wiren és csapata az Earache Records segítségével sem lett mainstream, addig Burton C. Bell és felemás társasága úgymond meghódították a világot és a Billboard lista tetején landoltak…



Mivel mindenki előtt ismertes volt a tény, így most ezzel a kritikával és a 790. cikkemmel egyben zárom is a ‘forgácsos „pályafutásomat” – gondoltam bejelentem a változást, mint hogy kérdezzetek okosakat. Az okokat hagyjuk, meg egyébként is minden személyeskedéstől mentesen szeretnék zárni, sok sikert kívánok a többieknek, s megköszönném azoknak a segítséget, akikhez az évek alatt bizalommal és megértéssel fordulhattam, a lista korántsem fontossági sorrendben; Zuzu, emp, Thomas, Pistike66, Csertő Mónika, Binder Hajnalka, Vorst s a történtekkel együtt és függetlenül is Imi avagy godfucked. Szóval nincs más hátra, mint előre, sziasztok!

‘sick


Friendly Tour 2024 Friendly Tour 2024
február 23.
The Fission Tour The Fission Tour
február 24.
Dirty Honey Dirty Honey
február 29.