Mayhem
Grand Declaration of War

(Season of Mist • 2000)
Nagaarum
2011. augusztus 30.
0
Pontszám
10
A Mayhem nem egy viccbrigád.
Biográfiájukba bevésődött pár olyan esemény, ami határozottan hitelessé teszi a bandát, sokan viszont a sikerüket csak ezen események utóhatásának tudják be. Természetesen az így vélekedőkről nekem is van egy véleményem. Az alapítótag Necrobutcher (Jørn Stubberud) egyszer azt nyilatkozta, hogy a tragédiák kapcsán szerzett hírnév elenyésző volt ahhoz képest, hogy mennyi erőt kellett fektetni – pont azok miatt – a zenekar összetartásába.
Amikor a Dead néven becézett svéd származású Per Yngve Ohlin a 23-ik életévében puskával főbe lőtte magát, emléke előtt tisztelegve a kedvenc énekesét – a Tormentor torkát – Csihar Attilát hívták meg, hogy az első lemezt (mely a banda megalakulása után csak tíz évvel jelent meg) felharácsolja. Attila ezt először ugratásnak vette, de végülis vonatra ült, hogy Norvégiába érve meggyőződhessen róla, tényleg őt várják. Mikor leszállt, Varg Vikernes lépett oda hozzá – láncingben.
Azért nem Necrobutcher, mert az eredeti basszernek elege lett az állandó rendőrségi „ügyvitelből”, besokalt, majd bejelentette, hogy kilép.
Igen. Aztán a stúdiómunkák közben a kisegítő basszer jópár késszúrással kivégezte (egy önvédelemből indult, de eltúlzott reakcióval) a főnök Øystein Aarseth-et más néven Euronymoust. Az áldozat szülei tiltakoztak az ellen, hogy a gyilkos játéka hallható legyen a lemezen, ezért Hellhammerék (dobos) megígérték, hogy valaki újrabasszerozza az anyagot, ami végülis nem történt meg.
Tehát az így 1994-ben megjelent De Mysteriis Dom Sathanas minden idők legbizarrabb black lemeze lett, hiszen részben egy öngyilkosságot elkövetett énekes témái, egy meggyilkolt gitáros és az őt meggyilkoló basszeros játéka hallható rajta.

A dolog pihent 3 évig, amikor megjelent a Wolf’s Lair Abyss kislemez, amit a visszatért Necrobutcherrel, és egy új gitárossal Rune „Blasphemer” Eriksen-nel írtak meg..


2000-ben pedig a teljes visszatérő lemez, a Grand Declaration of War. És itt történt az, hogy az ős Mayhem rajongók arcáról lefagyott a mosoly (bár egy sátánista olyant egyébként sem csinál), hiszen a banda korai bootleg felvételein (amiből tetemes mennyiség volt) és a debüt lemezen hallható egyszerűbb és érthetőbb megközelítéstől eltérően egy brutálisan komplex és időnként gyilkosan gyors lemezt kaptak. Igaz, az EP már jelezte, hogy az új gitáros belépésével a zene változni fog egy kicsit.

Kicsit?

Nagyon. Ez a lemez talán a legfurább alkotásuk, amit letettek az asztalra az osloi mészárosok. Ugye a Deathcrush EP egy koszos nyers cucc volt. A …Sathanas lemez egy zeneileg nem túlgondolt, de egyébként nagyon hangulatos, gonosz hangvételben készült. A 2004-es Chimera egy technikai remekmű, kiváló nótákkal, és profi, ultrabrutál hangzással. Az utolsó Ordo Ad Chao pedig – hangzásában vissza a gyökerekhez – technikailag és fantázia szempontjából a csillagos ég.
Miért van, hogy mégis a Grand Declaration of War-ról írok először?
Mert olyan dolgokkal próbálkoztak rajta, amit nem minden black banda mer megjátszani, hacsak nem tesz magasról az imázsra. A black metal egyetlen szabálya, hogy nincs szabály. A black metal akkor jön át igazán, ha hallatszik rajta, hogy a komponáláskor a zenészeket nem érdekelte senki és semmi.

A figyelmesebb zenehallgatónak (vagy annak, aki jól ismeri a Mayhem lemezeket) egyből feltűnik, hogy a Grand declaration of War ugyanazzal a gitártémával kezdődik, amivel a Wolf’s Lair Abyss végetér, csak egy mélyebbre hangolt gitáron lejátszva.
Tekintettel arra, hogy a A Bloodsword and a Colder Sun-ban csak elektronikai eszközöket használtak (némi gitárzöngével feldúsítva), valamint a Completion in Science of Agony (Part I of II)-ben dallamos ének is van a Spiral Architect énekesétől Øyvind Hægeland-től, ez már eleve okot ad az örömre. Ezek meglepő újítások, de a valódi érdekességet a számok komplexitása adja, ami először itt lesz jellemző a Mayhemre, majd az Ordo Ad Chao esetében fejlesztik tökélyre. Ez a zenekar gyakorlatilag létrehozta a szerkezet nélküli zenét.
Egyedüli negatívuma talán az anyagnak (bár ez lehet direkt van), az a borzalmasan gépi hangzású dob. Holott Hellhammer a szakma talán legjobb dobosa, de legalább is a leggyorsabb. Ja! Most jut eszembe, hogy a banda időnként a koncerteken is szénné triggerelt dobokkal áll ki. Úgyhogy biztos direkt van. Már csak azért is érdemes kritikát írni, mert írás közben nekem is esnek le összefüggések…


A lemezen ismét Maniac (Sven Erik Kristiansen) kárál, és a Mayhem azon nagyon kevés bandák egyike, amely bandáknál képtelen vagyok eldönteni, hogy két „énekes” közül melyik a jobb. Attila változatosabb és drámaibb, Maniacnak viszont van egy eszméletlen hangfekvése, ami egy afféle igazi „rohadék szarláda hang”. Affelől viszont nincs kétségem, hogy a gitáros Blasphemer köröket ver elődjére. Nem technikailag, de az nem is számít, hanem hangulatra és ötletességre. Attila mondta egy interjúban, hogy nem sok hozzá fogható gitárossal zenélt együtt. Blasphemer fő erőssége az, hogy egész váratlan dallamokat szúr be időnként a reszelések színesítésére. Bár Mayhem gitárszóló sosem született, de nem is hiányzik, talán azért mert ennek az embernek a játéka lehet a tökéletes átmenet a ritmus-, és szólógitározás között.
Hellhammer egyik kedvenc koncertnótája a Crystalized Pain in Deconstruction. A szám elején Maniac… igen… reppel. Állati. Hanem aztán, mikor beindul a dal egy eszméletlenül vérbeli rifftengert kapunk, megtűzdelve az előbb már említett Blasphemer saslikokkal.

Ez egy vérbeli visszatérő lemez, afféle seggberúgó alkotás. Okosan átgondolt, beérett anyag, ügyes beintés azoknak, akik bármit is elvártak volna tőlük az évezred végén. 2000 május 16-án adta ki a Season of Mist.
Úgy döntöttem, hogy megírom most ezt a kritikát, és nem várom meg, míg Necrobutcher alakít Bob Larson műsorában. Félek tőle, hogy utána nem tudnék tárgyilagos lenni…
Dehogynem, csak marhulok…

„I remember the future…”