A Heep a tagcserék száma mellett még egy rekordra esélyes. Az egységnyi idő alatt kiadott művek száma az, amivel a dobogó közeli pozícióban lehet, ugyanis 1970 és 1980 között 13 lemezük készült el (a ’70-es Very ‘eavy… Very ‘Umble azév júniusában, a ’80-as Conquest pedig februárban látott napvilágot). Igen. A hetvenes években, amikor a zenekaroknak nem a turnézás vette el az összes energiáját – mivel a lemezeladásokból is lehetett tetemes bevételre szert tenni, vagy inkább mondjuk azt, hogy az volt a fő bevételi forrás – volt arra motiváció, hogy évente két lemez is megszülessen. Ma a helyzet más, de zenekar is több van.
A Demons and Wizards felvételeinek idejére már kialakult a zenekar kemény magva, amit Michael Frederick Box gitáros, Kenneth William David Hensley billentyűs/gitáros/énekes és David Garrick (művésznevén David Byron) énekes csoda jelentett. Gary Thain basszer és Lee Kerslake dobos közreműködésével készült el ez a negyedik kiadvány, ami a Billboard 200-on valaha legfentebb kúszó Heep lemez (23-ik helyig jutott).
Szokásomtól eltérően most az anyag minden dalán végig fogok menni.
A lemeznyitó The Wizard, melyet az akusztikus gitár után Byron éneke indít, Hensley és Mark Clarke (Colosseum) szerzeménye. A refrénben 3 szólamos ének hallható. Igen. A banda egyik legnagyobb fegyvere korabeli vetélytársaival szemben a sok torok volt. Míg a Purple-ben, vagy a Zep-ben volt egy-egy nagyágyú énekes, akik mellett néha a zenekar egyik tagja vokálozott, addig itt Byron és Hensley személyében két teljes értékü torok teljesített szolgálatot, kiegészülve a vokálosokkal. Még a Pink Floyd volt ehhez hasonló, hiszen ott csak Nick Mason dobos nem énekelt fő éneket, viszont ők nem voltak képesek olyan bravúrokra a hangjukkal, mint a Heep zenészei (igaz nem is ez volt a cél).A dalból kislemez született, témája pedig az ember örök vándorlása és találkozása a varázslóval. A sokrétűen értelmezhető szöveg szerint ez a varázsló lehet egy tényleges varázsló vagy egy angyal, vagy maga Isten. A dal annyira hatásos, és kidolgozott, hogy Byron hamis hangja 2:11-nél nem is feltűnő. Azért szeretem az ilyen picike hibákat, mert érzékelteti a lazaságot, ami a stúdióban uralkodhatott akkoriban. Nem volt túl sok pepecs, felment az anyag, aztán már ment is a kiadóhoz.
A Traveller in Time-ben aztán hallhatunk egy csomó fejhangos éneket, ami a Heep-pel kevésbé szimpatizálás egyik leggyakoribb oka szokott lenni. A másik a gitár háttérszerepe a billentyűk mellett, ami nálam inkább pozitívum, hiszen Box zenei és emberi alázatát bizonyítja – ritka az ilyen felfogású gitáros.A kísérletezősebb hangvételű dal után viszont egy igazi hard rock sláger jön, ahol Box is jobban megmutatja, hogy tud ő morcos is lenni. Az ének is szárnyal – nyávog. Csodás. Ebből a dalból is lett kislemez, a B-oldalán az első lemezen hallható Gypsy-vel. Eddig akár azt is hihettük, hogy egy könnyed hangvételű szórakoztató lemezzel van dolgunk, de a Poet’s Justice megmutatja, hogy lehet itt merengeni is. Az énekek sorvégi remegtetése erőteljesen feltűnik, ami rendkívül epikussá és magas röptűvé emeli a dalt, és ezt csak fokozza a kiválóan megírt gitár és billentyűszóló. Aztán a hat és fél perces Circle of Hands-re a lemez kiteljesedik. Byron megmutatja, hogy a hangja remegtetése egy irányítható eszköz, mivel a bevezető utáni halk részeket sokkal alázatosabban énekli végig. A refrén magasröptű témáit ismét sokszólamos vokállal tálalja a zenekar. A befejezés nagyon lírai, de egy cseppet sem giccses. Finoman megszerkesztett dallammenet sok szólammal és heves zongora-érzelemkitöréssel.
A Rainbow Demon vészjóslóan indul, de szépen felpörög, és a refrén mindig mosolygásra késztet azzal az eltúlzott “Rainbow Demaa-ha-ha-ha-han“-nal. Megin csak óriási pillanat. A baktatós rávezetés pedig egy tökéletes felajzás.Az All My Life egy rövid, könnyedebb tétel, aminek a végén Byron ÓRIÁSIT énekel, afféle libabőrözőset. És itt a lényeg. Nincs folyamatos vinnyogás, nyávogás, visítás, mint egy pár kortárs zenekarnál, minden villantásból annyi van, amennyi kell. És mielőtt a Purple vagy a Zep hívek küldik a levélbombát, megnyugtatom őket, hogy mind a kettő konkurenst nagyra becsülöm, csak egyszerűen a Heep nyerte a versenyt nálam.
A lemezt két összetartozó dal, a Paradise és a The Spell zárja, ahol a banda eddigi sejtéseinket alátámasztva bizonyítja, hogy igen, egy nagyon kísérletezős lemezt hallgatunk. A dal kicsúcsosodását Byron és Hensley váltott soros éneke jelenti, ahol Byron-nak megint becsúszik egy hamis hang 4:06-nál.
Az átmenet a The Spell-be mókás és találó, ahogy eleve a dal is totál más, mint az őt megelőző. A fejhangos férfi éneket nem kedvelők megint kimehetnek a szobából egy rövid pillanatra.
A lemezt pedig a két csodatorok hatalmas felmenetele zárja.
Hensley elmondása szerint a Demons and Wizards nem konceptalbum, annak ellenére, hogy a misztikumot, a fantasy-t ügyesen és egységesen táncolja körül. Minden addigi rekordjukat megdöntötték vele, és kétséget kizáróan beleégtek ekkorra a brit hard rock úttörők közé, akármennyire is szerette volna eleinte egy-két kritikus, hogy a banda elhasaljon (ahogyan a Pink Floyd esetében is). A debüt Very ‘eavy… Very ‘umble-ről például ezt nyilatkozta a Rolling Stone magazin egy újságírója: “Ha ezek befutnak, én öngyilkos leszek. Az első hangtól kezdve tudni fogod: soha többé nem akarod hallani”. Nem jött be a tipp, hiszen a negyedik lemez után fél évvel már ki is jött a következő, a The Magician’s Birthday. Producer-menedzser Gerry Bronn volt (aki miatt 81-ben két évre elhagyta a bandát Trevor Bolder), és Angliában a Bronze Records, az Államokban pedig a Mercury Records adta ki. Jelenleg bakeliten is beszerezhető az Earmarktól.
A Demons and Wizards minden tekintetben a tökéletességet súrolja. Valószínű, hogy azért is elemeztem annyira szét, hogy úgy ismerkedhessen meg vele, hogy amit egyes fülek negatívumként élnek meg (a fejhangok például), az Önnél már a művészi kifejezés eszközeként csapódjon. Leginkább azt szeretem az Uriah Heep-ben, hogy a zenei és torokbeli képességeiket sosem fordították át holni éretlen öncélúskodásba. Ez a zene rettentően egyben van, és a tagcserék ellenére is egy összeszokott társulatot mutat be.
Nagyon készakarva és bátran csapom oda a hard rock elé a progresszív jelzőt, és csak a helyhiány miatt nem kapja meg a pszichedelikust is. Sok, manapság önmagát progresszívnek titulált csapatnak kellene ezt a lemezt megismerni, majd utána nagyon gyorsan visszavenni. Arcból…:-D
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
