Turbo
Lost Measure (2011)

A tengerentúlon már több, mint egy évtizede megkezdték működésüket az olyan, jobb híján progresszív/pszichedelikus rockként aposztrofálható bandák, akik a ’60-as, ’70-es évek zene-és érzésvilágát keverték a mával, a modern rock hangzásokkal.
A legtöbb ilyen zenekar élén egy „másfeles” orgánummal rendelkező énekes áll, ezzel is erősítve a régi idők fílingjét.
Csodálkoztam is rajta, hogy valami miatt ez a vonal nálunk csak nem akar megjelenni, pedig az ebben a zenében utazó előadók (The Mars Volta, Coheed and Cambria, 3, és valamelyest az Audioslave) megtalálták a közönségüket és a szakma is általában elismerően nyilatkozott tevékenységükről.

Mondjuk tény, hogy ezt a magyar zenei kultúrától, hagyományoktól merőben eltérő agyas, feelinges zenét nem könnyű ám eljátszani!
Aztán szinte derült égből villámcsapásként robbant a Turbo debütáló lemeze két évvel ezelőtt és azt követően mindenki arról beszélt, hogy ők a „magyar Mars Volta”…
Persze miután jobban megnézte az ember, hogy kikből is áll a Turbo ötösfogata, már nem is volt olyan meglepő, hogy pont ezek az arcok, ez a formáció lett úttörő a magyar zenei piacon.


Ráadásul a debüt lemez szinte egy slágergyűjtemény!
Érezhető a fent említett bandák hatása, de a Turbo mégis dalközpontúbb, kevésbé csapongó, mint pl. a Volta.
Magyarán: közérthetőbb, szerethetőbb.
És íme, itt a második „csapás”, aminek a címe akár még baljós is lehet.
No lássuk valóban elvesztette-e a csapat a mértéket!

Egy biztos, hogy ez a lemez nem annyira direkt, mint az elődje.
Egyrészt a dalok is hosszabbak és kevésbé slágeresek, legalábbis nehezebben adják magukat, mint a debüt szerzeményei.
Természetesen a FreshFabrikot is megjárt Tanka Balázs ezúttal is kitesz magáért és nem vagyunk szűkében emlékezetes verzéknek és refréneknek sem.
A Crystal Valley refrénje a Led Zeppelint idézi, de Balázs hangja, dallamai a későbbiekben is eszünkbe juttatják minden idők egyik legnagyobb rock énekesét, Robert Plantet.
A Liquid Silver a lemez egyik legnagyszerűbb nótája, Balázs fantasztikus dallamaival, a Rémemberből ismerős Jero lüktető basszusfutamaival, Dávid spaces gitározásával, Dure effektjeivel.
A Seven Skulls legalább akkora sláger, mint a debüt lemez dalai, a refrénjét még az Audioslave /Chris Cornell is megirigyelte volna!
A Liberator a leghosszabb dal és minden benne van, ami a Turboban jó!
Őserejű riffek, szárnyaló dallamok, pszichedelikus lebegések.
Ha valakinek eddig nem lett volna egyértelmű, az ennél a nótánál tutira rádöbben arra, hogy a hangszeres játék és a dalok minősége szempontjából se marad le a Turbo egy fikarcnyival se a nyugati hordák mögött!


A Controller kapcsán a Tool neve is felsejlik, hisz egy sötétebb hangvételű darab.
A City of Satellites egy emelkedett nóta, nem kevés Rush-t idéző megoldással.
A Magnet kezdő csilingelő gitárja, mint egy mágnes odatapasztja az embert a hangfalak elé, ahonnan a maradék két dal sem engedélyez távozást!
De nem is akar az eme zenére fogékony ember távozni, hisz a Lost Measure minden perce aranyat ér!

Csak azért nem max. pont, mert úgy gondolom ez még nem a mesterművük.
Ezzel együtt az idei év egyik legjobb honi lemeze, de nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő alkotás és ezzel meg is válaszoltam azt a kérdést, miszerint történt-e mértékvesztés.
Mértéktelen fogyasztása erősen ajánlott!



 
Life of Agony, Pentagram
augusztus 09.
Ecdysis Summer Tour
augusztus 16.