Anubis Gate
Anubis Gate

(Nightmare Records • 2011)
oldboy
2011. szeptember 24.
0
Pontszám
9

Olyan zongoradallammal kezdődik a Hold Back Tomorrow, ami egy nagyon kellemes 60 percet vetít előre.
Aztán ahogy a basszusgitárosból, énekessé avanzsált Henrik Fevre megszólal, az ember azt hihetné, hogy a Turbos Tanka Balázst hallja.
De komolyan, nemcsak a hangszíne, de még a dallami is Balázsunkat idézik!


Pedig biztos jó páran kíváncsiak voltak rá, hogy mire mennek a dán power progosok az első négy lemezüket feléneklő Jacob Hansen nélkül.
Hát sokra mentek!
Mondjuk mázlijuk is volt, hiszen nem kellett új énekes után nézniük, ugyanis Henrik a bőgőzés mellett szinte a kezdetek óta énekelt is, bár lemezenként csupán 1-2 dalban kapott nagyobb teret.
Ugyan nemrég ismerkedtem meg a srácok zenéjével és ezen ismertető tárgyán kívül az előző albumukat, a 2009-es, The Detached címűt állt módomban letesztelni, azt ennyiből is sikerült leszűrnöm, hogy egy, a stílusán belül mindenképp kiemelkedő bandával van dolgom.
Ráadásul nekem ez az „öndefiniáló” új opusz jobban tetszik, mint az elődje és ebben hatalmas szerepe van Henriknek, akinek a hangja és a fogós dallamai is közelebb állnak hozzám, mint elődje produktumai.
Pedig Jacob is egy jó torok, de Henrik színesebben énekel és olyan árnyalatokra, hangulatokra képes, amiket Jacobnál nem éreztem.

És a zene is színesebb, rétegzettebb, tágabb hangulati spektrumot felölelő, mint az előző lemezen.
Nem a Dream Theater-i értelemben progresszív, tehát nem a véget nem érő tekeréseken, technikai villantásokon van a hangsúly, hanem az apró, első hallgatás alkalmával fel sem tűnő hangszerelési finomságokon és a fogós dallamokon.
A World In A Dome például a nyolc perces játékidő ellenére sem fullad unalomba, végig izgalmas, okosan építkező darab, hatásos verzékkel és szárnyaló refrénnel.
A Desiderio Omnibus talán a legkeményebb, legpoweresebb nóta, iszonyat húzása van!
Jesper M. Jensen és Kim Olesen amellett, hogy veszettül tolják a riffeket benne, még jó kis effektekkel, hangszínekkel is dúsítják a dalt.


És nem csak itt, de az összes szerzeményben komoly szerep jut a billentyűknek, amik nem mennek a gitárok rovására, csupán fűszerként funkcionálnak, de nem a klisés hangzásokat hozzák és szerencsére megkímélnek minket a fárasztó, hosszadalmas billentyűszólóktól is!
Egy nagyon intelligens, mégis szórakoztató zenét játszó bandát ismertem meg az Anubis Gate személyében.

Ez a lemez minden bizonnyal ott lesz a 2011-es év legjobb progresszív albumait tartalmazó képzeletbeli listámon.
És miután meghallgattad, talán Te is így leszel ezzel, Kedves Olvasó!