Incubus

S.C.I.E.N.C.E. (1997)

Elég vakmerő vállalkozás egy lemezről úgy írni, hogy az adott zenekartól csak azt az egyet ismerjük. Persze játszhatnám most a szakértőt, meg az okostojást, de a szemfülesebb olvasók előtt lebuknék, így jobb ezt előre bocsátani.
Ami viszont biztos:
Az Incubus egy 1991-ben alakult kaliforniai alternatív rock zenekar, amit Brandon Charles Boyd énekes (néha gitáros, és kongás), Michael Aaron Einziger (gitáros, zongorista) és José Antonio Pasillas dobos alapított meg. Ez a három ember még mindig tagja a csapatnak, de egyébként sem volt sok tagcsere, mindössze egy basszgitáros és egy DJ lett váltva a zenekar fennállása óta. Ezen a lemezen még George Alex Katunich kezeli a basszust hihetetlen érzékkel és funkys dinamikával.

Ami még szintén biztos, hogy a banda sokkal népszerűbb hazájában, mint az öreg kontinensen, ami akár a külsőségek miatt is lehet, hiszen a szivárvány fakóbb, mint ennek a zenekarnak a kiállása. Ugyebár van egy 65 kilós hímnős indián a mikrofon mögött, a kukássipkás kis félbarna kissrác veri a dobokat, a bungyur zsidógyerek varázsol a gitáron (itt még a…) …rasztás nigga tilitolizik a lemezjátszón és hogy az átlagember is képviselve legyen, Katunich basszerol. Szóval Amerika mindig is sokat adott a kinézetre, vagy ha gonosz akarok lenni azt lehet mondani, hogy az amcsikat könnyebb átverni a szemükön keresztül, mint az európaiakat, de hála Istennek nem lehet azt mondani, hogy az Incubus csak a külsőségekből állna. Egészen különleges, minőségi muzsika ez, telipakolva mindennel, gátlástalanul átjárva a műfajok között. 

A lemez elejét indító Redefine egy ügyes felvezetés, hiszen sokminden történik benne, de mégsincsenek ellőve a patronok. Sosem értettem azokat a bandákat, akik a legütősebb számot teszik egy lemez elejére, itt ugye nem ez a helyzet. A Vitamin egy filózósabb tétel fura, már-már rave partikat idéző szintivel.
Nagyon sok kiugró része van ennek a lemeznek. Konkrétan három nóta is van, amelyikről nem tudom eldönteni, hogy melyik a kedvencem. Az egyik a New Skin, ahol bődületes sodrás hallható, és óriási ritmusgitár játék. Az a fajta, ahol nem tudja az ember eldönteni, hogy riffelést, vagy monoton szólózást hall. A Summer Romance a másik. Ez egy elsőre funkysnak ható tétel, de nagyon finoman van átszőve jazzel. Megint csak a gitár az, ami a libabőröket ráhúzza a karomra… Közben van benne szaxiszóló, gitárszóló, és ügyesen megírt dobtémák. 
De hatalmas a Glass is, vagy a drum and basses Magic Medicine. A drum and bass és a trip-hop többször is visszatér még a lemezen.
A harmadik a sablonos című Deep Inside, ahol zeneakadémiás arcokat meghazudtoló ügyességgel operál minden zenész, de már megint a gitáros Einzigert emelném ki. A szólója a dal közepén és végén leírhatatlan, de a verze részeket hallgatva is szinte hihetetlen, hogy pár nótával arrébb még ugyanez az ember zúzott agyszaggató riffekkel (vagy épp ebben a dalban).
Talán az énekes Brandon az, akinek nincsenek kiugró pillanatai, egész egyszerűen azért, mert lenyűgöző a teljesítménye a lemez elejétől a végéig. Különleges adottságokkal rendelkező torka van a srácnak.

A kritikusokat meglepte a vakmerő próbálkozás, amivel a zenekar a stílusokat ötvözi, a fogadtatás sem volt kirobbanó, viszont sikeres lett a lemez a rajongók körében. Az Allmusic (ahol csak 3 pontot kapott az 5-ből) munkatársa David Thomas írja: 
“…A számos stílus keveredése nem teljesen tökéletesen történik a lemezen, ennek ellenére egy szilárd hangzás határozza meg a bandát. Az Incubus elérte, hogy a dalok vidámak, táncolhatók és fejrázósak is egyben. Egy nagyszerű keverék műfajról van szó, ami sokszor a kifinomultságot használja a hangerő helyett…”
Pár dologgal egyetértek, párral nem, hiszen nagyon jó az észrevétel, hogy a zenekar sokat ad az átgondoltságra, és a halkabban megvalósítható elemekre, ahelyett, hogy csak zúzna. De hogy a dalok táncolhatók lennének, azon egyenesen röhögök. Még csak vidámnak sem nevezném őket. Inkább őrültnek, vagy zavarodottnak, de korántsem úgy, ahogy a System of a Down tálalja. Az a fajta marhulós – jópofizós hozzáállás inkább idegesít, főleg amit Daron Malakian művel. Itt nincs hülyegyerekesség, valahogy komoly pofával előadott, önmagukból minden erőltetés nélkül előbújó furaság jön át a dalokból.

A lemez címe egy mozaikszó, amit akárhogy csűrök-csavarok, nem tudok megfejteni, annak ellenére, hogy minden szó érthető: Sailing Catamarans Is Every Nautical Captain’s Ecstasy. A New Skinből single is lett, és a dal a Billboard 21-ik helyéig kúszott fel. A Vitamin pedig a Final Destination 2 című ideglelő film egyik betétdala.
A lemezborító és a booklet (erre nem tudok igazán passzoló magyar szót) nagyszerű, és a zene borultságához jól passzol a buszsofőr fejű figura (bocsánat, ha valakit megsértenék, de ez jutott róla elsőre eszembe – én sem vagyok szép :-D).

Összefoglalva, ha Ön kíváncsi arra, hogy hová lehet tágítani a stílusbeli határokat egy lemezen, nyugodtan engedje magát lehengerelni a S.C.I.E.N.C.E. által. Olyan furcsaságokat fog hallani Ön, hogy a füle kettéáll. Aztán mostanában megkopott egy kicsit a banda hírneve, merthogy állítólág szürkébbnél szürkébb lemezeket hoznak ki. Nem tudom, mert ismétlem csak ezt ismerem a kaliforniaiaktól, de most ráveszem magam, hogy áthallgassam a többit is. Hamarosan találkozunk, amint pótoltam az elmaradásaim!



augusztus 07.,
augusztus 12.,
augusztus 13.,
augusztus 16.,