Redemption
This Mortal Coil

(Inside Out • 2011)

2011. október 18.

Pontszám

7.5

A Redemption nekem – biztosan Ray Alder miatt – a Fates Warning kistestvéreként élt a tudatomban. Aldert nagyra tartom, mégis ezzel a csapatával bevallom őszintén nem kerültem valami közvetlen kapcsolatba. Igazából, most az ismertető írásakor kerestem rá, s meg kellett állapítanom, hogy a 2005-ös második lemezükön kívül (The Fullness Of Time – amin Ray bemutatkozott), a 2007-es The Origins Of Ruin, valamint a 2009-es koncertfelvételük, a Frozen In The Moment – Live In Atlanta van meg, de igazán felidézni nem nagyon tudok belőle semmit. Azaz nagy valószínűséggel túl nagy hatással nem volt rám…

Most itt a friss lemez, a This Mortal Coil, s megint csak vegyesek az érzéseim. Mert míg szól jól elvagyunk, de túl sok maradandót nem tudok felidézni. Ez persze nem jelenti, hogy gyenge lemez született, hisz például remekül szól a lemez, ami nem is csoda, hisz Neil Kernon volt a producer.

Szóval egy afféle konceptlemeznek is nevezhető anyagot hozott ki a csapat. Az összekötő szál az alapító-gitáros Nick van Dyk néhány éve megállapított betegsége (leukémia), ami miatt a dokik kb. 3-5 évet jósoltak neki. Nos ilyenkor az ember nyilván elgondolkodik, számot vet, átértékel bizonyos dolgokat. Aztán, amikor szerencsére mégis sikerül túlélni, akkor mit is tehet a zenész, megírja, kiírja magából a traumát és a megkönnyebbülést.
Szóval This Mortal Coil nem egy könnyed anyag, viszont ráadásképp jó hosszú is a maga bő 71 percével. És talán itt keresendő az ok, amiért nem tudok maradéktalanul lelkesedni érte. Egyszerűen ez túl hosszú ez a 11 dalos anyag. Ami még persze ettől nem is lenne gond, de bár szinte minden dalban találok értéket, szeretni való momentumot összességében mégis kevés nótát tudnék kiemelni.

Rögtön a nyitó Path Of The Whirlwind-ben annyira tipikusan Ray Alder-es énektémák vannak, hogy csak az nem asszociál a Fates Warning-ra, aki még sosem hallott a csapatról (van ilyen?), ráadásul a zene sem áll távol Matheosék világától. Igaz, később meg némi újabb kori Dream Theater hatás is érezhető billentyűs téren.
Kiemelkedő még szerintem a Blink Of An Eye, ami számomra megint csak a FW-t idézi. És nem kizárólag Ray miatt. Azután a No Tickets To The Funeral, amit meg a refrénje miatt tudok ajánlani. Azután ott a némiképp technos hatású, Noonday Devil, aminek megint csak elég emlékezetes refrént sikerült összehozni és ennél meg mintha a Nevermore szellemisége ugrana be, de ez lehet, hogy csak az én hülyeségem.
A Let It Rain ilyen fél-lírai cucc, ami kis pihenőt engedélyez. A Perfect számomra olyan prog rock bandákat idéz, mint a Threshold vagy a Spock’s Beard.

Van tehát csemegézni való a lemezen, mert hát akár a dalok hangszerelését tekintjük, nem nagyon lehet belekötni, ahogy az előadásba sem. Nekem is csak a már említett problémám van az albummal, azaz, hogy keveslem az emlékezetes, fülbe ragadó dalokat. Ezt leszámítva azonban nem nagyon lehet belekötni. Az meg egyenesen pozitívum, hogy mennyi érzelem szorult a lemezbe.
Ráadásul a Travis Smith által jegyzett borító is passzol a hangulathoz.

A lemez jó szokás szerint megtalálható egy nagyon különleges limitált Digipak változatban is, amibe a bónusz lemezen olyan előadók hat dalát vették fel, mint Elton John, a Starship, a Toto, a Journey, az UFO és Tori Amos.