3

The Ghost You Gave to Me (2011)


Egy biztos, a 3 nevű banda tagjai nem a névválasztásba ölték bele kreatív energiáik nagy részét!
Szóval aki még nem is hallott róluk, az ne ítéljen a név alapján, lévén a zenéjük közel sem olyan egyszerű, mint a nevük!


 
Olyannyira nem az, hogy a 2004-es Wake Pig lemezük szerintem a neo-progresszívnek is „csúfolt” műfaj egyik legnagyszerűbb alkotása!
Persze sok zenehallgató már a velük való ismerkedés kezdeti fázisában elvérzik, ugyanis Joey Eppard hangja tipikusan afféle orgánum, ami képes elriasztani az egyszerű földi halandók nagy részét.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy jómagam nem egyszerű földi halandó vagyok, csupán azon kisebbséghez tartozom, akiknek nem okoz gondot a magasabb hangfekvésű, „másfeles” orgánummal megáldott férfi énekesek hallgatása.

Egyébként a hasonló stílust képviselő The Mars Volta, Coheed and Cambria, The Dear Hunter és a mi Turbonk dalnokai sem Peter Steele-i mélységekben mozognak otthonosan, szóval aki őket kedveli, az a 3-t is fogja!
Főleg, hogy a progresszivitás mellett a srácok mindig is elég közérthető, mondhatni slágeres dalokat írtak, és szerencsére az új lemezen is megtartották eme jó szokásukat!
Már a React is olyan ragadós dallamokat tartalmaz, amiket pár hallgatás után simán dúdolhat a „nagyérdemű”.
Anno a Wake Pig lemezen feltűnt, hogy Joey és Billy Riker olyan lüktető, technikás játékra képesek akusztikus gitáron, amire nagyon kevesen.
Ezúttal is brillíroznak, de a többi zenész is nagy király a maga hangszerén, Chris „Gartdrumm” Gartmann fifikás dobolása és Daniel Grimsland bőgőzése is élményszámba megy.
Az új opuszról mindenképp el lehet mondani, hogy dinamikusabb, tempósabb, keményebb, mint az előző album, a 2007-es The End Is Begun, ami a viszonylagos punnyadtsága mellett is egy szerethető darab, de kevésbé áll hozzám közel, mint a már említett Wake Pig, vagy jelen kritikám tárgya.
A Numbers és a címadó is elég metalos dalok, ide-oda tekeredő gitárdallamokkal, szaggatott riffeléssel, frankó szólókkal.
Ellenpontként meg ott van a Pretty, aminek jó kis lüktető, diszkós refrénje van és alapvetően egy baromi igényes hangszerelésű popdal.
Tehát mind zenei, mind hangulati szempontból igen széles spektrumon mozog az anyag, úgyhogy szinte bárki megtalálhatja a neki leginkább tetsző nótákat, momentumokat.

Azt hiszem, hogy ezen lemez hallgatás közben még a pontosan 200 éve született zseni, Liszt Ferenc is elismerően bólogatna.
Aki nem hiszi, az sasolja csak meg ezt a videót és az is világos lesz a számára, hogy mit értettem azon, hogy a 3 zenéje közel sem egyszerű!





 
január 22.,