Amikor egy pár hónapja nyilvánosságra hozták a hírt, miszerint Lou Reed és a Metallica egy közös lemezt készített gondolom sokunk szemöldöke húzódott fel és rögzült egy kérdőjel formájú pozícióban…
Mégis milyen végeredmény, milyen zene születhetett ebből a nem éppen nyilvánvaló kollaborációból?
Aki ismeri Lou Reedet, az tisztában lehet vele, hogy a rockszakma egyik, ha nem a legnagyobb antihangja.
Bár tény, hogy szinte egész pályafutása egy nagy kísérlet, mégis elég nehezen állt össze a fejemben, hogy milyen is lehet egy olyan lemez, aminek a szövegeit ő írja és ő is a vezérdalnok.
.jpg)
Hisz amellett, hogy hangja nuku, még a dalszövegei is szinte novella hosszúságúak!
Azért gyorsan hozzáteszem, hogy attól függetlenül, hogy valóban semmi énekhangja sincs a lassan 70 éves veterán zenésznek, és ha jobban megnézzük nem is mondható el róla, hogy a klasszikus értelemben vett éneklést szokott prezentálni (inkább ilyen narratív jellegű szövegelést nyom, itt-ott némi gyermeteg énekkísérlettel) azért hosszú pályafutása során adott ki jó kis lemezeket!
Én a Berlint, az Ecstasyt és az Edgar Allen Poe művei ihlette The Ravent ismerem és mindhármat a maga nemében kiváló lemeznek tartom.
A Metallica…
Nos, a Metallica az Metallica, akiket egy metal portálon fölösleges is bemutatnom, de szinte nincs olyan ember, aki ezt a (márka)nevet ne ismerné!
Az egykoron úttörőnek számító banda az 1996-os Load óta csakis olyan lemezeket adott ki, amelyek hónapokig, évekig vita tárgyát képezték és durván megosztották, átalakították a rajongótáborukat.
Lehet őket nem szeretni, viszont azt mindenki el kell, hogy ismerje, miszerint az évek alatt első osztályú marketing szakemberekké nőtték ki magukat és mindig sikerült elérniük, hogy bármi, amihez közük van, amihez a nevüket adják, az érdeklődés középpontjába kerüljön!
Ez történ a Luluval is, amit a legtöbben a zenei anyag ismeret nélkül is szkeptikusan fogadtak, a The View című kedvcsináló nóta „színre lépése” óta pedig csak nőtt eme érzésük.
Aztán ahogy ez már manapság lenni szokott az október 31-ei hivatalos megjelenés előtt az album valahogy kicsúszott a netre…
Amolyan „veszett fejsze nyele”-effektusként (vagy direkt, bár nem hiszem) Hetfieldék még aznap föltetették a formáció honlapjára a komplett lemezt, szóval már hivatalos formában is tesztelhető a mű.
Ami egy konceptlemez, hisz Reed (akit szerintem ezek után sokan Lulou Reednek fognak hívni!:D) egy Lulu nevű prosti elképzelt életéről, érzéseiről írta a szövegeket, aki végül Hasfelmetsző Jack áldozataként végezte.
Mivel maga a történet se egy rózsaszín, szirupos, happy-enddel végződő sztori, így a zenétől se várjon senki mást!
És próbáljon ne metal mércével mérni!
És még valószínűleg így is nagyon keveseknek fog maradéktalanul tetszeni a Lulu!
Ugyanis bár vannak rajta jó, eltalált részek, pillanatok, mégis annyira nehezen áll össze a két előadó világa, hogy szinte lehetetlen élvezni a produkciót.
Azért a Pumping Bloodban és a Cheat On Me-ben találtam tetszetős megoldásokat, jó ötleteket, de mégis olyan esetlegesnek, kiforratlannak tűnnek a nóták.
A legdisszonánsabb dal a Mistress Dread, amiben a ’tallica szinte végig ugyanazt a gyors, Kill’em All-os, Damage Inc-s riffet tolja, amire Lou a maga komótos stílusában mormog.
Talán az Iced Honeyban sikerült legjobban ötvözni a két előadó stílusát.
Ez egy hagyományosabb, bluesos, rockos dal, talán még a ’tallica feldolgozás lemezének (Garage Inc.) lazább nótáit idézi.
Több dalban is komoly kísérő szerepet játszik Reed „continuum fingerboard” nevű hangszere.
A Cheat On Me is azzal kezdődik, amely dallamot aztán átvesznek a gitárok is.
Egyébként ebben a szerzeményben Hetfieldék úgy játszanak, mintha ők lennének a Foo Fighters…
És még egy rossz hír a „régi Metallica” hívőknek: ezúttal sincsenek gitárszólók!
A The Viewban hallható egy Tom Morellót idéző szóló-szerűség, csak Morello ezt sokkal jobban csinálja, mint Kirk.
Viszont szinte az összes dal tele van gerjedő gitárokkal, zajokkal, úgyhogy van egy erőteljes noise rock beütése az egésznek.
A legnagyobb hibának mégsem a zenei részt érzem, hanem a mértéktartás hiányát.
Hisz a záró dalt majd 20 percesre nyújtják, pedig az utolsó 15 perben szinte nem történik semmi!
Ha visszafogták volna magukat, csinálhattak volna egy 60-65 perces lemezt, minden fölösleges sallangot levágva.
És ha már egy ilyen lehetőség adódott én mertem volna jóval többet kísérletezni!
Ugyanis a Metallica nem szakította meg magát, vannak itt a korai időket idéző thrashes riffek, tempók, Loados momentumok, Death Magnetices „átiratok” , de semmi újdonság, meghökkentő ötlet, akár egy fasza effektezett gitárszóló, vagy bármi, amire felkapnám a fejem.
Lou lemezein pedig komoly szerepet játszottak a fúvósok.
Ezekbe a dalokba is el tudtam volna képzelni egy-egy fajin szaxofonos, trombitás megoldást.
Na mindegy.
Már most látható, hogy hatalmas bukta lesz ez a lemez, viszont az esedékes új ’tallica album tekintetében Larséknak biztos ez is hozni fog a konyhára, hisz még fokozottabb lesz az érdeklődés, hogy ezután a kísérlet, kitérő után mihez fognak kezdeni egy soralbumon.
A legnagyobb pozitívuma szerintem a Lulunak az, hogy végre jó a ’tallica hangzása!
Nincs túlkompresszálva, minden faszán szól, még Lars dobja is!
Persze a cinikusok erre biztos azt mondják, hogy „nem tök mindegy, ha úgyse tud játszani rajta?”….
Én viszont azt mondom, hogy NEM!
A Lulura meg azt, hogy TALÁN…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
