Az Amorphis, mint zenekar ötlete egyébként a fent említett két úriember plussz a dobos Jan Rechberger fejéből pattant ki 1990-ben. A megalakulás története kissé mókás, mivel a Violent Solutionból vált ki Tomi (Esa és Jan mellől), hogy aztán megalapítsa az Abhorrence-et. Ez a csapat egy demót és egy EP-t élt meg, majd Tomi mégis inkább korábbi társaival folytatta a zenélést, immáron az Amorphisban. A Violent Solutionnak egyetlen bakelit kislemeze jelent meg egyébként. Mindezt a kavarást megkoronázva a Relapse Records szerződést ajánlott az Abhorrence-nek, viszont a csapat már megszűnt addigra, úgyhogy Tomi az Amorphis demókazettáját juttatta el a kiadónak.
Ennyit előtörténetnek, most pedig kezdjük el egy kicsit boncolgatni a cikk tárgyát képező 1996-os lemezt, az Elegyt.Ezen az anyagon debütált a fura hangú Pasi Koskinen, aki mostanában az Ajattara nevű megosztó black bandájával borzolja az idegeket, valamint Pekka Kasari dobos, aki egy, az elődjénél (és utódjánál, aki szintén Jan) valamivel fantáziásabb és technikásabb ütősnek bizonyult. Pasi ezzel együtt négy Amorphis lemezen énekel. Az Elegynél a zenekar az Elias Lönnrot által gyűjtött ősi versestárból a Kanteletarból meríti az ihletet. A kantele, így röviden egyébként egy jópofa 10 húros finn népi hangszer.
Azt hiszem nem vagyok egyedül azzal, hogy a lemez első száma, a Better Unborn elején felcsendülő szitárjáték egy egész korosztályban hagyott mély nyomokat, és amikor például a Dream Theater három és fél év múlva kijött a Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory című konceptlemezzel, mi a Home elejét meghallva azért kajánul elvigyorodtunk. De akkor még szerettük a Drímet, úgyhogy a koppintásért nem haragudtunk rájuk annyira.
Azt hiszem egyébként, hogy az Amorphis hűen tükrözi, hogy a népi elemeket hogyan illik belevegyíreni a fémzenébe.
A zenekarra a későbbiekben jellemző kísérletező hajlam először itt kezd megmutatkozni, ami a szintetizátor mellett (az már volt a Talesen is) a gitáreffekt adta varázslatos megoldások felfedezését is jelenti.
Az Against Widows egy Tomi gyomros hörgésével tálalt príma középtempós folk – death zúzda, aminek a refrénjét Pasi fémes – öblös hangjával oldják fel.
A harmadik dal a The Orphan, egy nagyon hangulatosan megírt balladaszerűség, de azért nem használom rá szívesen ezt a szót, mert több, egyedibb annál az unalmasan andalító műfajnál, amire az ember ilyenkor asszociál.
Aztán jön a lemez egyik csúcspontja, az On Rich and Poor, aminek parádés befejezése egy elég ötletesen technikás, de még nem lejátszhatatlan gitármelódiára épül több szólamban, plussz a szintetizátor. Hatalmas dal, ahol nagyon jól sikerült összekapcsolni az érzelmes dallamvilágot a metál erejével, lendületével.
A Caresnél a hallgatónak szüksége van némi progresszív hozzáállásra, mivel itt aztán a rave és lagzi hatások is előkerülnek, majd mikorra a szívroham elkapná a rockerállatot, Esa visszahozza a zúzdát egy ötletes wah-wah szólóval.
A hetedik tételtől pedig más dimenziókba lép a zenekar, hiszen eddig diszkrét dalokat hallottunk, viszont az ez után következő öt nótafolyam nálam mindig egy egységet alkotott, ami a címadó Elegynél robban fel. A zongorás kiállásnál az a szintetizátor számomra Jean Michel Jarre legizgalmasabb korszakát idézi. A lemez végét a Relief vadítja be totálisan egy kicsit játékosabb, szellősebb népi motívummal fűszerezve, ami viszont vészjósló is, hiszen a vadlibák hangja mellett hallatszik már a hóvihar hangja. Ráadásként pedig megkapjuk a My Kantele akusztikus verzióját.A Relapse jelentette meg a lemezt 1996. május 14-én, amit egy másfél évig tartó hosszú koncertkörút követett. A felvételek két helyen, a svédországi Sunlight stúdióban és a helsinki-i MD stúdióban zajlottak, majd a keverés és master Liverpoolban a Parr Street stúdióban. Csak közbeszúrom, hogy a mai lemezeladási statisztikák mellett egy ilyen akciót már nem árt alaposan átgondolni, de ugyebár még az ezredforduló előtt vagyunk. Producerként a zenekar maga van megnevezve.
Ez egy tökéletes lemez, minden pillanata művészi és egyedi, az a fajta, aminek a kiemelkedő részeit hallgatva libabőrözöm… Hogy miért ajánlom Önnek? Azért, hogy hallja, hogy lehet máshogy is variálni a pentatonos népi motívumokat a metállal, nemcsak úgy, ahogy a Dalri… na szóval lehet. Ennek egyébként az lehet az oka, hogy az Amorphis nem népdalokat „lop”, hogy azokat eljátssza torzított gitárral és duplázóval, hanem elsősorban metálzenét kovácsol, amit finoman átitat vele, így jön létre egy sokkal egyedibb és izgalmasabb hangzásvilág. Azt ugye mondanom sem kell, hogy a KorpiKálmi féle majomkodásnak sincs semmi nyoma.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
