A múlt héten jó nagy terjengősséggel fejeztem ki a Soulfly legújabb albuma iránt érzett viszonylagos elégedetlenségemet, a Cannibal Corpse esetében viszont igyekszem rövid és tömör maradni.
Kannibálék nekem valahogy sosem voltak a szívem csücskei, még a legmetalosabb napjaimban sem, de a tiszteletet mint a világ legsikeresebb, egyszersmind legdurvább death metal zenekara, azért persze megadtam nekik. Rajtuk is meglátszanak azért az öregedés jelei, mert újabban három évenként készítenek el egy-egy újabb anyagot, minőségi fejlődés ennek ellenére nem igazán van. Ezúttal is így jártunk. A veterán együttes immár a tizenkettedik (?) albumánál jár, de a bevált recepten nem változtatnak. Miért is tennék, ez kifejezetten az a zenekar, akiktől a legkevésbé sem szeretnék holmi balladákat hallani, és akiket amúgy sem az eszükért szeret az ember. Bár az igaz, hogy mostanság néha kicsit lassabbra veszik a figurát, az őrülten gyors és brutális death-nótákon (hehe) kívül találunk középtempóban dohogó szerzeményeket is. Ezek általában nem szoktak a kedvenceim közé tartozni, de irónikus fordulatként el kell mondanom, hogy a roppant egyszerű módon csak Torture névre elkeresztelt (vajon mennyit agyalhattak ezen a címen? biztos nagyon sokat…), a napokban megjelent új Cannibal Corpse kiadvány esetében viszont pont az ilyenek képzik a lemez erősebb pontjait.
Elég morcosan indítja az albumot a Demented Agression és a Sarcophagic Frenzy, amelyekben Corpsegrinder szokása szerint kihasználja a torka által adott lehetőségeket, a többiek pedig szaggatnak ezerrel. Utánuk következik a középtempós Scourge Of Iron, mely minőségét tekintve érezhetően kimagaslik ezen a kissé (eléggé) homogén összetételű albumon. Nekem első hallgatásra ez lett az egyik kedvenc dalom az albumról. Hallatszik rajta, hogy sokat dolgoztak vele, legalábbis többet, mint az ilyen „átlagdalokon”. Említést érdemel még a Followed Home Then Killed is (Fisherék különösen romantikus kedvükben vannak mostanában), amely középtempóval idít, majd később alaposan bevadul, azonkívül sikerül egy kis pszihotikus atmoszférát is teremtenie, utóbbi pedig ritka teljesítmény ‘Corpse-éktól. A Crucifier Avenged (én egyszerűen csak Crucifier-nek hívom) pedig minden ős-death rajongó megvalósult álma lesz, mintha csak egy időutazás lenne a ’80-as évek végére, amikor a műfaj még nagyon újszülöttkorban volt. Erős thrash-hatások is érezhetőek itt. Ez kellemes meglepetésként ért. Én személy szerint ezt raktam volna az abum végére. A többi dal viszont voltaképpen említésre sem méltó, nem rosszak, de a szokásos Cannibal-stíluson kívül semmi mást nem hoznak, sem zeneileg, sem szövegileg, sem másképp. Viszont egyvalamit sikerült elérnie a Tortúrának: elég tiszességesen letépte az arcomról a bőrt, ezen a téren a Soulfly Enslaved-je csúnyán kudarcot vallott. Hiába na, a Cannibal Corpse brutalitását olykor nehéz kezelni, akárhogy is vagyunk már hozzájuk szokva, és legalább ebből a szempontból biztosan nem okoznak csalódást most sem. Hogy erre mit lépnek Chris Barnesék a májusban megjelenő új Six Feet Under lemezen, azt nem tudom, de a SFU engem valójában sosem foglalkoztatott, a Cannibal Corpse még most, Barnes nélkül is köröket ver rájuk.
A végeredmény egy korrekt Cannibal Corpse kötet, megváltást ugyan ez sem fog hozni sehová és senkinek, mert sajnos könnyen feledhető alkotásról van szó, ami azért néha hagy egy kis furcsa hangulatot maga után. Egyszerű, mint a faék, de most kivételesen elvagyok ezzel is, amíg valami igazán egyedire nem bukkanok az idén. Ja igen, még valami: a külsőségre most is kitérnék, de csak annyira hogy elmondjam, a Torture borítója elég gáz. Amit ide kiraktam, az bizony nem a cenzorált verzió, ez maga az eredeti borító. Sajnos ezzel elég rossz irányba halad a zenekar, amit a 2006-os Kill albummal kezdtek el, már ott sem láttunk semmi durvát, sem a 2009-es Evisceration Plague-n (csak ha néhány vicsorgó zombit durvának tud nevezni valaki). Mi történt a Butchered at Birth-féle borítókkal, he?
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
