Ram-Zet
Freaks In Wonderland

(Buil2Kill Records • 2012)
baathory
2012. április 10.
0
Pontszám
9.8
Alighanem a világ egyik legnépesebb egyszemélyes zenekara a Ram-Zet. Ez persze sarkítás, Zet ugyan egyedül találta ki, hogy ő zenekart alapít a messzi-messzi 1998-ban, de idővel rájött, hogy több tag – színesebb zene, így lehetőséget adott a fejében lakó mindenféle személyiségen kívül pár zenésznek is az önmegvalósításra.

Úgy gondolom, ezt igen jól tette. Nem akarok elveszni abban, mikor ki volt session zenész, mikor csatlakozott, mikor lépett le; elég annyi, hogy a tagok nagy része jó választás volt, akik szinte védjegyévé váltak a zenekarnak; Zet nem túl kellemes vokálja mellé ott van SfinX (ex For My Pain) gyönyörű hangja, Lanius basszertémáinál már csak az időnként felbukkanó didgeridoo-játéka izgalmasabb, Sareeta (ex In Lingua Mortua, ex Ásmegin) hegedűdallamai pedig fokozzák az amúgy is igen eklektikus jellegét ennek a cseppet sem hétköznapi zenét játszó bandának.
Na, ez utóbbi már a múlté, Sareeta megvált a csapattól, így a férfirajongóknak be kell érniük immár két női taggal – aki pedig a belső értékekre utazik, várhatja kíváncsian, sikerül-e megőrizni a zenei komplexitást annak egyik alappillére nélkül.
Ugyanis a Ram-Zet 2012-ben új lemezzel jelentkezett, és a Buil2Kill Records gondozásában megjelent Freaks in Wonderland-hez nem kerestek valami vándormuzsikust, hanem egyszerűen nincs többé hegedű. A magam részéről a billentyű szerepének előretolásában fedeztem fel a csapat megoldását a problémára, de itt nem kell valami feltűnő aránytalanságra gondolni.

Nagy újdonságot nem hoz a Freaks a korábbi lemezekhez képest. Igaz, arról még nem ejtettem szót, milyen is a többi. Számomra olyan, mint az Unexpect, csak Ram-Zet-et fáradtan is lehet hallgatni. De ha rokonokat kell még elővadászni, szóba jöhet még a Peccatum, a Pin Up Went Down jobb pillanatai, talán a Theatres Des Vampires, ha pedig nem ragaszkodunk a nőkhöz, akkor a beszédes nevű Le Grand Guignol.
Ha valamilyen kategóriába kell betenni, akkor az őszinte „nem tudom” helyett illik emlegetni avantgárd, gothic és extrém metált; de vannak itt industrial és black-es elemek is (vagy inkább voltak, mert ha tendenciákat kell felfedezni a Ram-Zet pályáján, egyrészt egyre jobban szólnak, másrészt szép lassan araszolgatnak a barátságosság felé, még 318 album, és eljutnak a rádióslágerekig).

Az 55 és fél perces csoda borítója ezúttal is leginkább a diliházakban játszódó horrorfilmekre emlékeztet, csak most a zenekar tagjai grimaszolnak a kedves hallgatóra, és a beállításnak van egy kis teátrális jellege is, ami a zenének szintén sajátja.

A kezdő Story Without A Happy End a címéből nehezen kitalálhatóan nem éppen a legvidámabb mentális állapotról szól, ennek rögtön az első felében megmutatják, hogy van még elég hangszerük ahhoz, hogy egy egyperces szólót be lehessen építeni anélkül, hogy az ember rögtön elunná. Az I Am egy mérgesebb dal, amelyben Zet megmutatja, hogy ő nem tud énekelni, annál feltűnőbb, hogy SfinX igen; a zongorás-éneklős kiállás kifejezetten kellemesre sikeredett.
A Mojo-ban található a lemez legragadósabb refrénje, ezzel háromszor is elkényeztetnek; a Land Of Fury számomra inkább a hangszeresek miatt vált emlékezetessé, (bár előrébb hozhatták volna a vörös hölgy billentyűtémáit, mert valahogy elvész a többi sáv között).
A Madre rögtön az elején megörvendeztet azzal, hogy használják benne az idióta nevű didgeridoo-t (ha egyszer lesz az ausztráloknál foci VB, akkor majd ez is elnyeri méltó helyét a vuvuzela mellett), persze nem ez a lényege, meg nem is az a varietés kiállás a vége felé, de igyekszem az érdekesben a még érdekesebbet megragadni..
A Circle emlékeztet a legjobban a régi albumok valamivel még zavarosabb zenei és szövegvilágára, ugyanakkor itt sikerül a legteljesebben megmutatniuk, mennyire technikás és kreatív zenészek, a ritmusszekció mindvégig nagyon erős, de ahogy itt a billentyű és gitárszóló ráépül, az nálam mindent visz.
A Sign egy kicsit elbizonytalanított azzal kapcsolatban, valóban reménytelen-e Zet hangja, vagy csak ezt a béna károgást kéne hagyni. Személyes kedvencem pedig az utolsó, leghosszabb tétel; 10 percen át lekötni az embert mindig nagy kihívás, és nekik sikerült. Olyan szintű elkeseredettség, magány, fájdalom stb. árad ebből a számból, hogy néha határozottan rosszul esik hallgatni. Hogy ez átjön, abban oroszlánrésze van az énekesnőnek; a szintis-énekes kiállástól a hideg ráz ki, olyan panaszosan és elesetten mondja a magáét, hogy már-már hitelesnek tűnik (hasonló érzelmi töltetet talán Robert Smith képes sugározni, mikor a Promise-t énekli, de a Cure, mint párhuzam, lehet, hogy kicsit erős).

http://www.youtube.com/watch?v=mZvSjXiQl-4&


Summa summarum, a Ram-Zet ötödik stúdiólemeze is kitűnő lett, amit nagyon melegen ajánlok mindenkinek, mint azt a hangpróbázók észrevehették; izgalmas, hangulatos és minőségi alkotás, ami kellemes perceket okozhat a progresszív és avantgárd metál kedvelőinek éppúgy, mint a szép női énekért rajongóknak.

(A cikk bevezetőjében Paul Valéry-t idéztem – mert ugye az ilyesmit illik megjelölni.)

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.