Carach Angren

Where The Corpses Sink Forever (2012)

Az előző 2010-es Carach Angren lemez, a Death Came Through A Phantom Ship valamit nagyon megmozdított bennem akkor, még ha nem is eredetiségével, hanem inkább a belőle áradó energia, monumentalitása győzött meg. A hangpróbán nem ért el túlzottan nagy sikereket, viszont itt van az új lemez, és úgy éreztem erről már érdemesebb többet foglalkozni pár szónál. Amúgy már a debüt Lammendam sem tartalmazott rossz zenét, de az azt követő kiadványukon mutatta meg ez a holland banda, hogy érti a dolgát. Arra mai napig is egy erős 9-est nyugodt szívvel adnék. De inkább nézzük mi változott! Annyit előrevetítek, hogy sikerült felülmúlniuk Önmagukat is….

A stílus továbbra is szimfonikus black metal, ami nem egy újkeletű dolog, sokakat a hideg is kiráz tőle. Hiszen gondolja az ember, ott a Dimmu Borgir, akik milyen (túl) sikeresek, és ők már mindent megmutattak amit lehet, és lehet rossz irányba is terelték, már-már felhigítva a műfajt. Gyorsan hozzátenném, mondom ezt úgy, hogy a csapat nagy rajongója vagyok! Erre itt van egy underground zenekar és letesz az asztalra egy ekkora zenét!
Már az An Ominous Recording intro esővel, zongorával indulva megadja az alaphangulatot, de rövidesen megérkezik szintetizátor segítségével a horror-szerű hangulat, majd pontosan hétszer eldörren a fegyver: „One by one”.
Majd megszakítás nélkül folytatódik a Lingering in an Imprint Haunti-ben a szimfónia, majd visszatér egy picit a zongora is. Amikor beindulnak a metal hangszerek, önkéntelenül elismerően bólogat az ember is, hogy ez igen! Nagyon jól eltalálták a hangzást ugyanis, tisztán, de erőteljesen szólnak a gitárok, és a szintetizátorral megkomponált nagyzenekari részek előtt minden elismerésem! Egyszerűen annyira jól meg lett csinálva, hogy nem lehetne eldönteni ez „élőben” szól-e, vagy tényleg szinti, ha nem tudnám, hogy az (kivéve a hegedűt). De a trió aduásza nem is Ardek, (vagy a kiváló dobos Namtar), hanem az énekes/dalszerző Seregor. Az interneten fellelhető írások hívták fel erre a figyelmem, és bár az angol tudásom hagy kívánni valót maga után, azért a Metal Archives-on böngészve a dalszövegeket, nekem is fejet kell hajtanom ez iránt! Nagyon jól megszerkesztett, már-már novella-írókat megszégyenítő igényes, precíz,  terjedelmes írásokban fogalmazta meg Seregor a sokszor beteges, elborult vízióit, sztorijait, mindezt nagyon komolyan, hitelesen tálalva. Természetesen mindez mint már említettem a zenére is igaz, teljes az összhang a mondandó és zene, vízió és hallás, akaratlanul a hallgató szeme előtt is megjelennek a pusztítás, halál képei. Ilyen mélységben, alapossággal talán a Cradle Of Filth írt anno Báthory Erzsébet történetét feldolgozva.
Mondanom sem kell ,mindegyik tétel zseniális, de ha ki kell emelnem valamit, akkor a The Funerary Dirge of a Violin-t említeném meg, mint a lemez egyik csúcspontja monumentalitásban, teátrális kiállása miatt. A befejező opusz (These Fields Are Lurking) tökéletes befejezése a lemeznek (bár a szám elejének enyhén fogalmazva is erőteljes Limbonic Art utánérzése van), a szépséges hegedűn már-már felülkerekedik a megkínzott lélek/lelkek szenvedése, a hallgatót is a sárban, esőben hagyva, elgyötörten. (Persze nem a zenétől).

Kevésnek érzem magam ahhoz, hogy igazán szavakba tudjam önteni, mi az amit számomra nyújt a Carach Angren, és mi az amit Neked tud adni, kedves Hallgató! Az biztos, hogy ha szereted a stílust, nyitott vagy az igényes, már-már teátrális, extrém (black) metal zenére, akkor kötelezően ajánlom! Nálam amúgy nem működött elsőre a recept, az előző lemez szimpla folytatásának tűnt, el is könyveltem egy sima 8-asnak, bár hetekig valamiért elő-előkerült a lemez, mire sokadjára beért nálam, és eljött értem Lammendam szelleme. 🙂 Most már határozottan mondhatom, ez egy igenis előremutató lemez lett, amit pár év múlva akár etalonként emlegethetünk, a nagyok mellett, mint 2. (vagy már 3.?) generációs black metalt. Letagadhatatlanok a hatások (Dimmu Borgir, Limbonic Art, Emperor), de ezt nem lehet igazán negatívnak értékelni. Ők letették az asztalra amit tudtak a 90-es években, most pedig 2012-t írunk. És stílusán belül(!) a Where The Corpses Sink Forever az év egyik legzseniálisabb, legfontosabb művészi alkotása!

szeptember 26.,
október 02.,
október 03.,
október 16.,