Diablo Swing Orchestra
Pandora's Piñata

baathory
2012. június 28.
0
Pontszám
9.7
Közel 6 éve már, hogy a Diablo Swing Orchestra a Balrog Boogie kiváló bőgőtémájával betáncolt sokunk életébe, hogy a zenei stílusok amúgy is széles palettáján lefoglaljon magának egy saját kis részt valahol a periférián. Az a szám szinte ars poetica-ként előrevetít mindent, amit a DSO azóta is csinál; a zenei stílusok furcsa keveredését, a meglepő, de kiváló hangszeres játékot, Annlouice Loegdlund énekhangját, amint latin kifejezéseket sorol és a teátrális hangulatot. És ami a lényeg: a végén a hallgató képébe, vagy inkább a fülébe röhögnek.
Arról megoszlanak a vélemények, hogy komolyan vehető-e ez, vagy vicc az egész a rosszabb fajtából (ezt az ellentmondásos megítélést elég jól mutatja a két Hangpróbát megjárt lemez); egy biztos, semlegesen elmenni mellettük nem lehet; vagy irritál vagy beleszeretsz.
Itt még nyolcan
A zenekar a svéd fővárosban alakult 2003-ban, akkor még hatosfogatként, ami 2011-ben kiegészült egy állandó trombitással Martin Isaksson, és egy harsonással Daniel Hedin személyében, viszont ugyanebben az évben apadt a létszám, mivel a dobos Petter Karlsson kiszállt a zenekarból, de gyanítom ez a pozíció nem fog üresen maradni..
És hogy mit is csinálnak? Nos hát.. avantgárd metált! És kire hasonlítanak? Az Unexpect-re, árulja el a Metal Archives, mert azt mégse lehet mondani, hogy a maguk útját járják, és az Unexpect olyan a maga eklektikusságával, mint a Jolly Joker, végső esetben elő lehet húzni mindig.
Valójában a DSO manapság kevesek által hallgatott stílusokat ragad meg, egy szinte elfeledett korszak zenéjét éleszti újjá és metálzenei köntösbe burkolva adja át rajongóinak, akiktől ha távol is áll a jazz, a swing és a klasszikus zene, ebben a formában fogyaszthatóvá válik. Nekem legalábbis az az érzésem, hogy a metal forma itt csak apropó valami másra, valójában sosem dominált Daniel Håkansson-ék zenéjében, és nem is fog; csak egy eszköz, amelynek keretei közt megvalósítják sokszor igen meredek elképzeléseiket.

Idén májusban megjelent a zenekar harmadik lemeze a Candlelights Records-nál, ami semmiben nem kanyarodott el a korábbi koncepciótól. Talán ami új, hogy az énekes hölgyet kicsit visszafogták, Håkansson vokálja pedig előtérbe került, amit az egyben Nightwish-ért is rajongók nem fognak díjazni, én viszont hekatombát áldozok Apollónnak örömömben.


A lemezt nyitó Voodoo Mon Amour, ami azóta az első single lett a lemezről, nem sok kétséget hagy afelől, hogy a DSO nem szelídült sokat az évek során. Az ember előtt szinte megjelenik egy kis varieté táncosnőkkel és a refrént éneklő Håkansson-t is egyértelműen csokornyakkendőben látják lelki szemeim. Egyébként lehet, hogy szerény műveltségem miatt asszociálok sokszor a DSO-ról egyes Tim Burton-Danny Elfman produkciókra, de mintha ezek zenés jeleneteinek hangulatából is kapnánk néha valamicskét.
A Guerilla Laments egy latinos, délies beütésű nóta, karneváli hangulattal, ami ugyan kissé elüt a szövegétől, de ők tudják. Ezt viszi tovább a Kevlar Sweethearts is, szintén kellemes basszustémák dörmögnek az ember fülébe, kontrasztot képezve Loegdlund kisasszony hangjával, aki itt még abban a hangtartományban marad, ami ellen nem tudok kifogást emelni.

Az mulatságos című instrumentális szám westernes hangulatáról, hogy továbbra is filmekben gondolkodjak, itt a Sergio Leone-Ennio Morricone szerzőpáros alkotásai villannak be. Tekintve, hogy ennek a számnak a zárása a következő, Black Box Messiah végén van, akár egybe is vehették volna a kettőt. Ez lett a lemez legjátékosabb dala, nem csak a megszokott két vokálhoz csatlakozó „harmadik” miatt..
Az Exit Strategy Of A Wrecking Ball elég fura a DSO-tól, ebből az érzelmekkel telített hat percből teljesen elmarad a női ének, kicsit olyan, mint egy szerenád, ahol a cél azonban nem éppen a nő meghódítása. Daniel énekmodora egészen fura, valaki azt írta, Matt Bellamy-ra (Muse) emlékeztet, ez érdekes ötlet, de nem alaptalan.
A teátrális Aurora számomra nehezen elviselhető magasságokban jár, amúgy simán beillene valamilyen régi filmbe, aminek a végén a hősnő dalra fakad.

A Mass Rapture és a Honey Trap Aftermath talán a legügyesebb számok a lemezen, ezekben sikerült a legteljesebben kihasználni a teljes személyzetet, anélkül, hogy követhetetlen témahalmazzá esett volna szét a produkció, és ezek lettek a leginkább fogós nóták, dallammal, refrénnel, egyszóval nagyjából normális dalszerkezetekkel.
Az Of Kali Ma Calibre érdekes horror hangulatot áraszt, és az előzőekkel ellentétben igen nehéz hallgatnivaló. A hosszú zárószámról egyetlen szót mondanék: gyönyörű.

A Pandora’s Piñata összességében kiváló folytatása a Diablo Swing Orchestra munkásságának. Biztos, hogy nagyon erősen rétegzene, amit művelnek, és kapnak érte rendesen a meleg mellé hideget is; ugyanakkor nagyon becsülendőnek tartom, hogy kitartanak amellett a különlegességekért rajongó vékonyka réteg mellett még mindig, akik ezt a produkciót díjazzák. Isten tartsa meg e jó szokásukat.