Pilgrim
Misery Wizard (2012)


     Nagy fába vágja a fejszéjét, aki egy nekifutásra szeretné felfedezni a rhode island-i banda debütáló lemezét! Az amerikai fiúk ugyanis a Reverend Bizarre, Saint Vitus, ős Cathedral és Electric Wizard legsúlyosabb hagyományait kívánják követni, ami minden metal rajongó hallójáratát, de leginkább türelmét próbára teszi. A banda 2010-ben alakult, 2011-ben megjelentettek egy demót és egy split kiadványt, majd a Poison Tongue segítségével megszerezték maguknak azt az előnyt is, hogy a Metal Blade terjessze első teljes lemezüket. A zenészek trióban játszanak, a tagok álnéven szerepelnek minden ismertetőben, de ezek az álnevek is igen sokatmondóak: Count Erlic felel a basszusért, Krolg Splinterfist a dobokért, The Wizard a gitárért és az énekért.
    A Misery Wizard lemez az a fajta klasszikus doom metal, ami körömszakadtával ragaszkodik a hagyományokhoz, nélkülöz bármi nemű kísérletezést és változatosságot, közel egy órán át ólom lábakon vonszol maga mellett egy bűzlő mocsárban, ahol maszatosan dörrennek meg a folyton visszatérő, monoton riffek. Nem kapunk semmi stoner finomkodást, csak az említett példaképek puritán zenéjét. A lemez egész pofás külcsínt kapott ezzel a középkori festménnyel, amin az említett varázslót különféle torzszülött teremtmények veszik körül, a háttérben pedíg maga az ördög néz velünk farkasszemet.
    Érdemes megdícsérni a hangzást, ami minden tekintetben az elérni kívánt célokat szolgálja: lelki vívódást vált ki és a mélybe taszít. Az ének tisztességesen szól, bár szintén nem a változatosság a fő erénye. A sokszor funeral mélységekbe torkolló tempókat egyedül az album legérdekesebb tétele, a harmadikként felcsendülő Quest-nek sikerül megtörnie, ahol nagy megkönnyebbülésünkre még pár perc gitárszólóval is megörvendeztetnek. Erős és stílusához hű banda indult most útjának, ami talán a következő albumukra azért ennél kicsit szellősebb, változatosabb dalcsokorral tudja megajándékozni a nagyérdeműt (azt a rendkívül vékonyka réteget, aki vevő erre a fajta zenére). A doom metalban akkor van nyert ügyünk, ha a lassú riffek egyfajta lüktető várakozást, fokozatos felépítést,kapaszkodót képesek bitosítani a hallgatnivalónak, különben végtelen unalomba fullad minden kísérletünk, sajnos ez utóbbit sikerült az monotonitással prezentálniuk a zenészeknek az érdektelen riffekkel, hangulati elemet a nyers hangzás miatt pedíg alig tartalmaznak. Talán egy billentyűs bevétele túllendíthetné őket ezen a problémán, aki a sírok tetején folytatott lassú keringőkhöz megfelelő hangulatot tudna teremteni.
 
A basszus egy ősi katakomba sötétjéből visszhangzik a fülünkbe, mellette kiemelkedik kicsit a dob, ami renkívül erőteljes soundot kapott és úgy dörren meg minden ütés, mintha az lenne a dobos életében az utolsó. A Krux kettes lemeze óta nem hallottam ennyire erőteljes, lehangoló dobtémákat hasonló albumon.
   A kezdő 6 és fél perces Astaroth megadja az alaphangulatot, amit a lemez végéig kapunk, ezt viszi tovább a 10 perces Misery Wizard monstrum tétele. A hasonló hosszúságú Quest kicsit szellősebb témái után ismét visszanyomják a fejünk a mocsárba a Masters Of The Sky segítségével. A rövidke Adventurer reményt ad a maga gyorsabb tempójával, azonban ez után kezdődik a leghosszabb, legsúlyosabb záró tétel, a Forsaken Man, ami monotonitásával igazi feladvány a stílus kedvelőinek. A balsejtelem és a reménytelenség ott lebeg kötelező jelleggel minden számban, a kilátástalanság és kín azonban csak itt társul az előző élvezetekhez.
   Bíztató kezdés tehát, a kompromisszumokat nem kedvelő doom rajongóknak csemege, azonban túlságosan sarkított, leegyszerűsített ahhoz, hogy befogadható és élvezhető legyen sokak számára. Ha a folytatás kicsit enged ezen a merevségen, akkor kíváncsian várom.

 
 
 
 
Piratefest Budapest
július 03.