Pandemonium
Misanthropy

Azt hittem, könnyű dolgom lesz ezzel a lemezzel: mondom itt egy ismeretlen black/death metal zenekar, a rövid ismertető szimpatikusnak tűnt, el is vállaltam rögtön a cikk írását, rövid belehallgatás után. Aztán ahogy kézhez kaptam a CD-t, és utánanéztem a zenekarnak világosodtam fel, hogy bizony egy 1990. óta működő zenekarról van szó, méghozzá az olyan bandák hazájából, mint Vader, Behemoth. Ebből a tudatlanságomból következik, hogy nem ismerem a korábbi lemezeiket, és nem ástam bele magam a diszkográfiájukba (ami késik, nem múlik), úgyhogy nincs összehasonlítási alapom, maximum más zenekarokhoz tudom hasonlítani. Annak ellenére, hogy 22 éve léteznek, néhány demót leszámítva (a 2010-esről Emp kollegám is írt egy cikket) ez a 4. nagylemez, Misanthropy címmel.

A címből, a stílusból kiindulva, illetve az első hangok alapján sejthető, hogy miért írtam, hogy nehéz anyag: komoran indul a Black Forest, és rögtön felcsendül az ének, amit nekem nagyon nehéz volt megszoknom amúgy: tompán, mintha valami csőből szólna. Furcsa volt először, de ezzel viszont le is tudhatom jóformán a negatív dolgokat, mielőtt elvenném bárkinek is a kedvét a lemeztől: mert ezt leszámítva, mindent megtett az énekes (gitáros) Paul, hogy változatos legyen a vokál: hörög, morog, kántál, sokszor nagyon beteg módon. Erre nem lehet panasz!

Zenei oldalról sem, mert nagyon rideg, sötét az egész lemez. Ezt segíti, hogy a legtöbb tétel horrorisztikus szintetizátor-témákkal indít (God Delusion, Necro Judas, Everlasting Opposition). De az egész lemez hangzása nagyon sötét, rideg, mondjuk ki az, aki mást várna egy ilyen zenekartól? Mindegyik tételben hallhatunk érdekes megoldásokat, hangulatos gitárfoszlányokat, ami fenn tudja tartani a hallgató érdeklődését, de könnyű utazás kizárva, mert ez az út a Pokol legsötétebb bugyraiba vezet, ahol megkínzott lelkek jajveszékelése próbál akadályt állítani elénk, és ha tovább is haladunk, folyamatosan az az érzésünk, mintha vissza akarnának rántani minket az örök kárhozatba. Erre a legjobb példa, és lemez egyik csúcspontja számomra a lassan hömpölygő Stones Are Eternal-ban felcsendülő kántálás szerű hörgés, és női (!) ének váltogatása. Persze itt sem kell szemöldököt ráncolni, véletlenül sem csap át gothic metalba, inkább sámánisztikusabb atmoszféra keltése volt a cél, mintegy transzba ejtve és bilincsbe verve az embert. Nagyon hatásos! A másik érdekes szám az a Only The Dead Will See The End Of War a keleties témájával, itt mutatkozik ki a legnagyobb hasonlóság Melechesh-el. Majd a zárótétel (Misanthropy) a tökéletes befejezése a lemeznek a gitárszólóival, zord hömpölygésével, ismét felbukkanó női kántálós énekkel, picit filmszerű szintetizátoros zárással.