Fear Factory

The Industrialist (2012)

Nagy valószínűséggel senkinek sem kell bemutatnom a Fear Factory-t, aki olyan lemezeket tett le az asztalra, mint az akkoriban reformnak számító, Soul Of A New Machine, mely elsők között ötvözte a death metalt indusztriál elemekkel, majd az igazi sikert mind a szakma, mind a rajongók szemében a Demanufacture hozta meg. Azóta nagyon sok minden történt. Kaptunk egy Obsolete-et, ami szintén nagyszerű zenét tartalmazott, de az első változások a Digimortal után kezdődtek meg. Azt a lemezt sosem sikerült megkedvelnem, a sok zúzás ellenére is inkább mintha slágerekre mentek volna rá, a rádióknak írták volna az ősrajongók helyett. A zenekaron belül is sok volt a mozgolódás, tagcsere, bandán belüli feszültségek (2002-ben kivált Dino Cazares, aki 2009-ben tért vissza), úgyhogy mellette jelenleg Burton C. Bell aki stabilan tartja a frontot a csapatban, kiegészülve (csak ideiglenesen, főként koncerteken) basszeron Matt DeVries, a dobok mögött Mike Heleere-el. Ezekkel a konfliktusokkal különösebben nem foglalkoztam volna, (és a továbbiakban többet nem is kívánom említeni), maga a zenéjük sem varázsolt el viszont, az utóbbi pár lemezükre rányomta a bélyeget a fent említettek, vagy ki tudja micsoda, mindenesetre számomra legalábbis felejtős lemezek lettek az Archetype, Transgression, Mechanize. Mostanáig!


Pontosan 20 év telt el a debüt lemezük óta, lássuk mit kapunk 2012-ben a Fear Factory-tól! Meglepő módon koncept albumról van szó: egy gépezetről szól, aki saját személyiséggel, vagy legalábbis öntudattal rendelkezik, és az ő szemszögéből látjuk a dolgokat, az emberiség hanyatlását. Ezt nagyon jól szemlélteti már az első tétel, a The Industrialist. Dolgozó gépek zajával (születés?) indul, majd bekapcsolódnak a metal hangszerek, mi pedig elégedve dőlhetünk hátra, mivel olyan, mintha a Demanufacture-t hallgatnánk: kétlábgépes dob, tördelt riffek, háttérben effektek, mindezt nagyon ötletesen. A Recharger-ben mutatkozik meg először, hogy kezd kialakulni a gépezet személyisége, és egyben lelket ad az egész zenének, megkülönböztetendő, hogy nem csak agyatlan zúzdát hallunk: ez Burton dallamos éneke. Sok kritikát olvastam, sokak rossz szájízzel nyilatkoznak ez ügyben, hogy mennyire nem tud tiszta hangon énekelni, főleg, hogy nem bonyolult témákról van szó. Ezzel részben én is egyet értek, lenne hova fejlődnie, de ez hallgatás közben engem kicsit sem zavart, sőt kifejezetten sokat dob az összhatáson, mert azért nagy bajokat én nem érzek. Csak megemlítem például a New Messiah-t, ami egy zakatoló, tipikus FF szám, de az egyszerű, dallamos refrénje már-már fülbemászó, és óriásit dob szerintem a feelingen anélkül, hogy slágeres lenne. Nekem az egyik kedvencem a lemezről! Maradva az éneknél, lehet hogy egy koncerten jobban kijönnek a „hiányosságok”, ezt én csak egyetlen (Szigetes) élményemmel tudom megcáfolni, szerintem élőben is kőprofik, azon a bulin legalábbis nekem ez jött át. A God Eater és a következő témák is hasonló tematikára épülnek. Néhány dallamos ének, amúgy jórészt a Burton-tól megszokott hörgést hallhatjuk.
 
                                                                 
Az már az első találkozás során megfigyelhető, hogy jóval keményebb album lett, mint a korábbiak, úgyhogy rádióbarát, populáris számokat szerencsére nem kapunk tőlük, ebből a szempontból sem lehet csalódás. Kapunk néhány Meshuggah-féle zúzdát (Disassemble), illetve rengeteg kétlábgépes dobmunkát. Apropó, ha már itt tartunk, és említettem a csalódás szót: a The Industrialist-ot teljes mértékben dobgéppel vették fel… Ezt viszont még sem említeném negatívnak! Akit ez elriasztott most, azt megnyugtatom: olyan profin megoldották, és annyira nem hallatszik, hogy én is több tucat hallgatás után tudtam meg, amikor infókat gyűjtöttem a cikkem megírásához.
Megemlítem még a hangzást is, ami szinte tökéletes, erőteljesen szól minden, bár egy ilyen múltú és kaliberű zenekarnál már-már természetes kell, hogy legyen. Halkan azért hozzáteszem, hogy akaratlanul is össze kellett hasonlítanom a mostanság általam sokat hallgatott és kedvelt (utolsó két) Gojira-hoz, és az utóbbi valamivel jobban megdörren. Sebaj, mert mint írtam, a The Industrialist abszolút rendben van hangzásilag is.

                                                          

A Human Augmentation-ről essen még szó, ami tökéletes lezárása a lemeznek: itt már nem hallhatunk gitárokat, dobokat, ez egy indusztriál/elektro tétel, de egyszerűségében is valami hihetetlen hatásos, ahogy hallja az ember, ahogy dolgoznak a gépek a háttérben, és mintha a fémeket és ipari gépeket leszámítva minden kipusztult volna a világon. Ellentmondásos mindenesetre, mert egy ilyen nagyszerű, de súlyos lemez végén egyszerre tud pihentető lenni az ambient hatásaival egyetemben, mint felkavaró (és elgondolkodtató) is egyszerre.

Mindenesetre a Fear Factory a Demanufacture óta igazán először, ismét belopta magát a szívembe ezzel a zseniális lemezzel! Sokan nem fognak velem egyet érteni, sokan viszont biztosan! Az biztos: megkerülhetetlen lemez, rajongók számára pedig kötelezően ajánlott!




november 23.,