Arcana
As Bright As A Thousand Suns

(Cyclic Law • 2012)
2012. július 20.
0
Pontszám
9.9
A Peter Bjärgö vezette svéd neoklasszikus csoport immár hetedik lemezével örvendeztette meg rajongóit. A legutóbbi, 2008-as keltezésű Raspail óta eltelt idő önmagában ugyan soknak számít, de ha figyelembe vesszük azt, hogy „mastermind”unk közben elkészítette The Architecture of Melancholy című második szólólemezét, akkor valahol érthető is. A sorlemez kategóriát a tavaly megjelent Un Passage Silencieux nálam meg sem közelíti: a lemez két dalát potom 100 ember birtokolhatja, s még azok a szerencsések, akiknek birtokukban van a Le Serpent Rouge című 2004-es testvérlemez box verziója. És akkor ezelőtt az EP (nevezzük így) előtt egy az Inner Pale Sun-nal bezárólag mindent átölelő 4 CD-s válogatást is megszült a Cyclic Law, melyben sok értelmet nem találtam; szép összegzés, de semmi más. Félhivatalos információim vannak csak arról, hogy a már majdnem kész munka befejeztét merevlemez-problémák is hátrálták; félő volt, hogy a munka úgy ahogy van, a digitális pokolba vész, aztán hogy hogy nem, de megoldódott a probléma.

Idén májusban az Emerald című kislemez előzte meg ezt az albumot, melynek három dalából az As the End Draws Near című az egyetlen átfedés. A mini CD-n az A Cage című – a csapat Myspace oldalán már korábban közzétett – szerzemény mellett a Precious Stone új, máshol nem publikált dal kapott még helyet, melyek tökéletesen vezetik fel az As Bright as a Thousand Suns-t.

De pontosan mi is az, amit a hallgatóság elvár a neoclassical stílus egyik vezető képviselőjétől? Ki ezt, ki azt… A kiadó SoundCloud csatornáján előzetesen közzétett két perces részletekből a lemez milyensége tulajdonképpen egy az egyben megállapítható, hiszen az Arcana szerzeményeiben mindig is a szuggesztión volt a hangsúly; egy-egy dal témaváltásokban igen ritkán jeleskedik csak. Nagy meglepetés tehát nem ért, mikor végre kézhez kaptam a CD-t.

Az újdonságnak ezúttal nem volt ereje, sőt, újdonság sem volt. A hatás ezútal elmaradt. Csalódott voltam. Abban az értelemben legalábbis csalódott, hogy nem ez volt a megszokott reakció majdnem mindegyik előző lemez fogadtatásához képest. (Természetesen a Le Serpent Rouge a kakukktojás, bár a maga nemében az is egy remek alkotás.) Újra egy hamisítatlan, földöntúli hangulatokban gazdag, felemelő, egyben földbe döngölő dalcsokrot kaptam; éppen olyat, amilyenre vágytam; mégis akkor mi lehet a gond?

Bjärgö munkássága sem mentes korszakoktól. Általánosságban elmondható, hogy megfontoltan, de mégis csak érezhető áthajlásokkal lépett keresztül a középkori reneszánszból gregoriánba, majd kezdett tekinteni színtiszta, éteri neoklasszikusból a keleti hagyományok iráynába. Ezzel a lemezzel viszont feladta a leckét. Nem találtam kapaszkodót, nem tudtam hová tenni. Bármelyik korábbi albummal ellentétben sok-sok hallgatás után mutatkoztak csak az erények, nagyon lassan hatott minden, valahogy úgy, mint a jól adagolt méreg.

A vízek legmélyebbjéről bugyog fel a nyitó Somnolence zongorája – hamisítatlan Arcana! Az Emerald-ról is ismert As The End Draws Near „slágeres” melankóliája a Raspail-es Lost in Time egyenes folytatása, testvérdala, ha úgy tetszik. Az Inceptus elektromos gitártémája által betekintést nyerünk a legutóbbi szólólemezbe is, a mesterien megkomponált vonósok viszont mindent feledtetnek. (A koncerteken kisegítő Núria Luis hegedűjátéka szépíti most az összhatást.) A Madea volt az egyetlen, ami azonnal hatott. Cecilia Bjärgö és Annmari Thim éteri vokalizálása, az összetéveszthetetlen zenei mélység és könnyedség egybeolvadása ez. A Leave Me Be új arcát mutatja a csoportnak. Az elhagyatottság rettenetes érzése árad belőle, de az Arcana-tól szokatlan – egyébként teljesen mainstream – dallamvilágot is sikerült saját atmoszférájához igazítania Peter-nek. A Le Serpent Rouge/Un Passage Silenceux hanghordozókról ismert keleti motívumokkal utaztatja az Infinity az amúgy sem éppen felborzolt kedélyű hallgatót – a szó szoros értelmében. Amúgy ez az egyetlen dal, amelyiknek hovatartozása egyértelműsíthető… Az In Memoriam is nagyon sok Arcana-s jellegzetességet vonultat fel:



A Fading Shadow még az „őskori” Lizabeth/Isabel kislemezek exkluzív dalait idézi, ahogy a címadó tétel is visszautaztat az Inner Pale Sun-korabeli kompozíciók hipnotikus lebegéséhez, majd a Vinter segít végül újra elvonulni önmagunkba a remény irmagjait keresőknek.

Az idő megadta a választ: az Arcana esszenciája ez; és még annál is több. A lehető legjobb választás az ismerkedéshez!

The Dwarves The Dwarves
július 24.
Baroness Baroness
július 29.
FEZEN Fesztivál 2024 FEZEN Fesztivál 2024
július 30.