Shattered Destiny
Fragments

(saját • 2012)
bahon
2012. augusztus 23.
0
Pontszám
7
Hidegháború.
A múltunk ezen feszült, kétpólusú hangulatát megélők, vagy az azt csupán a tankönyvekből szorgalmasan tanulók is pontosan tudják, hogy mit jelent. Ám mára már csak történelem. És hogy mennyire életképes a hajdanán elképzelhetetlen orosz-amerikai barátság, azt remélem a Shattered Destiny is bizonyítja majd azzal, hogy éveken át szolgáltatja a thrash alapú heavy fémzenét a megbékélés eme szórakoztatásra hivatott színterén. Mert azt is tudjuk, hogy a zene önálló életet él, így nem vesz tudomást az országok határairól, az uralkodó politikai rendszerekről, a gazdasági helyzetekről, de még a vallási hovatartozásról sem. Éli önálló világát. És ehhez, a szép új világunk legcsíraképesebb találmánya, az internet szolgáltat táptalajt.


No de nézzük, hogy miért is érdekes, mit tett az asztalra az USA székhelyű, de Oroszországhoz is erősen kötődő négyes-(plusz egy)-fogat. Röviden csak ennyit: a csodás borítóba csomagolt Fragments című EP-t.
A zenekar motorja Jim Johnson, alias JJ, aki a maga írta dalokat elénekli, és teszi alá a háttérben finoman munkálkodó szintitémákat. Mellette szolgált a ritmusgitári poszton Steven S. honfitársa. A már említett orosz kapcsolatot Roman Guryev szólógitáros és egy hölgy adja, Lena H., aki a basszusgitáron tekergő szerepkört tölti be maradéktalanul. Az említett plusz egy főt pedig a dobok mögött találjuk Mark Zonder személyében, a méltán híres Fates Warning egykori ütősét. És még egy nevet megemlítenék: a Hammerfall frontembere, Joacim Cans ugyanis gondoskodó szárnyai alá vette a zenekart. Talán neki köszönhető, hogy ez a majd’ 23 perces lemez rengeteg országba eljutott, cseppenként gyűjtve be a rajongókat, hogy később feketébe öltözött tömegként hullámozzon majd a Shattered Destiny koncerteken.

Érdekes elképzelés a négy számos lemezt két részre osztani, de ezt találták ki az alkotók. Az első két dal, a Welcome és a Deceitful Heart a mélyen dohogó, döngő basszus és ritmusgitár adta riffes alapnak és a szólógitár heavys kettősének duálja, amire olyan Alice Cooperes éneket kapunk, hogy kapásból tudható melyik országban is fogantak meg a dalok. A dobok játékosságára talán nem is kell felhívnom a figyelmet, annyi év kemény kiképzése Markot joggal tette a szakma csúcsára. Ahol kell, ott keményen odacsap a bőröknek, de tud finoman, érzékeny lelkűeknek simogatósan egyaránt játszani is terjedelmes hangszerén. A két dal hangulata sötét, borongós, de nem félelmetes. Az akusztikus gitáron játszott részek alatti csilingelés nagyon hatásos, pláne amikor megjelennek a háttérben a kórusok. Talán csak a basszusok döngését lehetett volna egy kicsit még hangsúlyozottabbá tenni. Úgy a második dal jobban körbejárta volna a durva és finom megoldások horizontját.
A kislemez második fele, vagy az őszülésbe hajló fejfedővel rendelkezőkben nosztalgiát idézni szándékozva, a B-oldala merőben más képet mutat. (Nekem ugyan kevésbé tetszőt, de nem értéktelent.) Az Oblivion egészen játékos, vidám, felszabadult szerzemény lett, ahol a thrashes elemeket a progresszív váltotta fel és sokkal inkább mondanám egy Alice Cooper feldolgozásnak, mint saját szerzeménynek. A záró tételt jelentő Epilogue pedig egészen kaotikusra sikerült. Ugyan újra visszatértek a komor hangulathoz, de az ének-szinti annyira felerősíti egymást, hogy a gitárok mélyen ülő dübörgését elnyomva hol AOR-ba, hol pedig HC-ba hajlunk már át. Pedig ha erre a tételre ének helyett hörgést adott volna JJ mester, akkor talán a végeredmény mind a dal, mind pedig az egész lemez tekintetében fogósabb lehetett volna.
A dalok megszólalása jónak mondható, de ez sem csoda, hiszen a formába öntés meghatározó munkáját Svédországban Martin Brändström (Dark Tranquillity) végezte el.


Összességében járható úton álltak csatasorba a legények és Lena, ha sikerül nekik egy teljes albumnyi muzsikával hozni ezt a szintet, akkor érdemes lesz rájuk odafigyelni. Persze ehhez az is kell, hogy megtalálják az új zenére éhes Alice Cooper rajongókat, mert nélkülük nem hiszem, hogy hatalmas haddá növekszik majd a rajongó táboruk. Ahhoz túlságosan egysíkú és kifejezéstelen, mondhatni mesélős az ének. A dalírás viszont jól megy!
Ágyő hidegháború…

http://www.youtube.com/watch?v=G1rb06UYGx4&