No Return
Inner Madness

(Great Dane Records • 2012)
boymester
2012. augusztus 23.
0
Pontszám
8.5


Nincs visszatérés! Vagy mégis?

    A 23 éve létező francia thrash/death horda hosszú tevékenysége folyamán összesen 8 teljes albumot tudhat magáénak, ezt az időszakot komoly hullámvölgyek és tagcserék jellemezték, mára csak egyetlen eredeti tag maradt a zenekarban, méghozzá a gitáros, Alain Clement. Új énekes debütál jelen korongon is (már az ötödik dalnok), ami igencsak jót tett a brigádnak. Kicsit utánanézve a munkásságuknak, egyedül az 1990-es Psychological Torment és az 1992-es Contamination Rises lemezük keltette fel az érdeklődésemet, ahol az akkoriban taroló Slayer és Sepultura erényeit próbálták francia földön is érvényesíteni igen meggyőző módon. Ahogy azokon a lemezeken, most is Alain riff orgiája és fantasztikus szólói emelték az átlag fölé a produkciót. Az új énekes L. Chuck D. teljesítménye szintén nagy szerepet játszik abban, hogy sikerült végre egy erős produktumot letenni az asztalra. Szerepel a repertoárjában death metalos gyomros hörgés, nem túl magas röptű, de őszinte és elfogadható tiszta ének, de a leggyakoribb a hardcore üvöltés. A jelenlétével némileg sikerült kiküszöbölni a 2008-as Manipulated Mind monoton üvöltözését is, ami jelentősen rontotta a zeneileg már ott is korrekt anyagot. Mielőtt nekiestem a lemeznek, alaposan utánanéztem régi dolgaiknak és legbelül valami retro thrash/death lemezre számítottam, de valami egészen mást hozott a korong. A dobosnak köszönhetően ugyan jelen van az ős thrash egyszerű, menetelős zakatolása, de a gitár és az ének tőlük szokatlanabb irányba terelte a dolgokat, mást, de nem újat tartogatott számomra: egy francia In Flames, Dark Tranquillity utóérzetet. Ugyan a göteborgi death már leáldozóban van szerintem jó ideje, kellemes nosztalgia volt végighallgatni ezt a lemezt. Meglehetősen hatékony keverékét kapjuk az old-school és modern metal zenének. Átlag feletti, de nem kiugró dalokat hallhatunk néhol ötletes, nyakatekertebb dalszerkezetekkel, itt-ott progresszívebb felfogással és remek technikai tudással. Nagyon jól kezelték a húzós, ideges és pillanatra sem pihenő riffeket, egyetlen dalban több bólogatásra ingerlő menetelést is kap a nagyérdemű, ezeket bölcsen beosztották az album teljes hosszúságára. A hangzás is erős, bár úgy tűnik, mintha direkt kiemelték volna azt, amit érdemes: az éneket és a gitárt. A ritmusszekció bizony ezek alá lett keverve, de nagyon jó alapot szolgáltatnak.
   Összesen 9 tétel szerepel a lemezen, átlag 5 perces hosszúsággal, ami bőven elég teret ad a dalok kibontakozására. Az első, N.I.L. 2 c. szerzemény bizakodásra adott okot, de slágereskedő refrén nem igazán győzött meg arról, hogy jó dolgok követik majd. A zene már itt hozza a magas színvonalat, változatosságra nem lehet panaszunk. Az Inquisitive Hegemony már sokkal jobban megtalálta a hozzám vezető utat, kellemes intróval nyit, ami után megkapjuk a lemez egyik legjobb dalát. Klasszikus göteborgi muzsika íze van, amit végigbólogathatunk koncerten, egyszerűbb, együtt üvölthető énekes részekkel és valóságos riff orgiával. Az ezt követő Backdoor szintén telitalálat, Arch Enemyre emlékeztető kezdéssel nyit, majd falbontó zakatolással folytatódik, megkapjuk a melódiákat is gitárszóló formájában, a végén pedig jól megérdemelt reszeléssel zárnak. A Near Death Experiences egy modernebbnek tűnő zakatolás, több dallamos résszel, szintén remek gitártémákkal és több tiszta énekkel. Az énekben előkerül némi Fear Factory lebegés is, némi ős power-thrash feeling, de nem olyan jelentős, hogy másolatról kelljen beszélni, a zenei aláfestés azért merőben más. Az 5. tétel, a Morgane’s Song a leghosszabb a lemezen a maga közel 7 percével, ami meglepőbb: instrumentális tétel. Le merném fogadni, hogy Alain Clement szívügye volt a dal, amiben kedvére kényeztetheti kedvenc hangszerét, a gitárt. Olyan érzésem támadt tőle, hogy még ha nem is lett egy nagy durranás, amikor készült a zenészek élvezték minden pillanatát. Csak azért zenéltek, mert szeretnek zenélni és őszintén szeretik, amit összehoznak. Meg van mögötte a technikai tudás, de nem olyan ijesztő és nyomasztó módon tálalják elénk, ami már bántó lehetne. Ezt követi a címadó Inner Madness, ami ismét az első, slágeresebb tételhez hasonlít, nem a legerősebb dal a lemezen, az biztos, de a gitártémák ezt is megmentik. A tiszta ének és a lassabb tempó már inkább emlékeztet a régi idők thrash lemezeire, mint az előtte lévő tételek. A Borderline a jobban sikerült dalokat erősíti, egyetlen hibája, hogy a remekbe szabott riffeket most tovább nyújtották a kelleténél. 6 perces a dal, rövidebb kiadásban érdekesebb lenne. Ez egyébként érvényes az utolsó 3 tételre egyaránt, hiába nagyszerűek a témák, kicsit sokat kapunk belőlük és felüti a fejét az unalom. A The Dead Inside rendelkezik egy kevés heavy metal ízzel, több a középtempó, mint korábban. Az album végére hagytak egy robbanó energiájú, húzós dalt, a Death Scars c. tételbe belepakoltak mindent a tudásukból, nincs benne tiszta énekdallam és nem is hiányzik. Erre a dalra illik legjobban a thrash/death metal jelző.

   Kissé csalódottan sóhajthatnak azok, akik az 1989-ben megkezdett és kezdetben nagyszerűen prezentált thrash vonulatra számítottak, de ha megváltásra nem is szolgál, a napi extrém metal adagunkat biztosíthatja az album. Ha már erőltetik a tiszta éneket, ennél fogósabb refréneket kell még gyártaniuk, ami jobban megragad a hallgatóban, akkor talán több lejátszóban is benntragadhat a következő nekifutásuk. Gyakran tűnnek ismerősnek a témák, hiába erőteljesek, az első osztályhoz bizony még több kell a puszta technikai tudásnál. A hagyományok és a modern metal fúziója igen jól sikerült, de az egyediség hiánya ettől függetlenül is érezhető. Hosszú időre eltévelyedett a banda a metal elitjétől a stabilitás és minőség állandóságának hiánya miatt, talán most sikerül magukra találniuk.



Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.