Nem úgy tűnik, hogy Hazánk határait kirúgni készülne a rengeteg idehaza működő műfajhű black metal banda. Ez persze lehet az én hibám is, hiszen nem ástam le a nagy mélységig, viszont most pont egy ilyen korong jutott el hozzám. A black metal vonulat első hullámának stílusjegyeit magán hordozó csapatoknak a necro hangzás akár védjegye is lehetne (vagy hibája – ezt mindenki döntse el), és bár ezt ma már szinte senki nem meri olyan szinten művelni, mint a Burzum az első demóin, vagy a Darkthrone a kettes lemeztől, azért a Winterheart itt és most bizalomra ad okot. Tudom, hogy létezik a Mystagog (vagy csak létezett), a Witchcraft és a Veér de ők a műfaj hazai „nagyjai” és itt érkezik a vérfrissítés…
A Nagy Péter dobosból és Tóth Ádám mindenesből álló bandáról a fentiek miatt tulajdonképpen semmit nem sikerült megtudnom, mivel az egyébként nagyon esztétikus CD-n sem szerepel más, mint a tagok és a grafikát készítő hölgy (Balázs Anikó) neve.
Mikor betettem a CD-t, nagyon fellelkesültem a hangzáson, viszont a lemez közepefelé már némi unalon is kezdett elfogni, mivel a tekerősebb részek alatt túl sok változatosságot nem tapasztalni a gitártémák dallammenetében. Ez pedig azért rossz, mert a balalajka-stílusú black reszelés egyetlen fontos szempontja pont ez lenne, illetve ez az, ami izgalmassá teszi. Ami viszont pozitívuma a jelenségnek, hogy ezzel a célnak megfelelő sivár, borzadály hangulat jön létre, így a dolog működőképes.
Először ténylegesen a nyolc és fél perces Hopeless Emptiness hoz némi változatosságot a szakadék zenei világba, hiszen lassan, málházósan indul, és csak a végére pörög be. Akkor is csak egy rövid időre.
Aztán az ezt követő Conscious Dead közepefelé a dobtamozás szintén egy színfolt.
Végül az anyagot záró Lifeless Life segített még „pozitívan” értelmeznem – értékelnem a hallottakat. A dalt nyitó alig egy perces akusztikus pengetés szólhatna akár a korong elejétől a végéig is. Annyira fájdalmasan festi le azt a györtő vergődést, ami a lemez fő témáját képező lelki nyomort jellemzi, hogy ennél jobban nagy bandák sem voltak számomra erre képesek eddig.
Zeneileg nem egy izzadós anyag ez, és az ének sem lett túlgondolva. Tulajdonképpen dallammunkát nem hallunk Ádámtól csak a pengetős hangszerek által. A basszus pedig leköveti nagyrészt a gitárt, csak néha-néha haljik el picit. És nem ártott volna neki egy kis vastagságot adni, bár ezt a fajta zenét a hangzásért kritizálni erős hülyeség, és tájékozatlanságot bizonyít.
A szövegek a mély depresszióról, a halál utáni vágyakozásról szólnak így hitelesebb már nem is lehetne ez a 47 perc.
A hangzás tehát tökéletesen el lett találva, elismerésem érte! A kissé sikoltó, középmagasra kever gitár (bár szerintem nincs ez keverve) és a kattogós-elnagyolt dobhangzás mellett különösen tetszettek az akusztikus részek, amelyek hallgatásakor nem derült ki a számomra, hogy enyhe torzító (crunch) lenne a hathúroson, vagy a rögzítés közben sikerült elrontani valamit. A végeredmény szempontjából azonban ez lényegtelen. Nagyon hangulatosan szól.
A My Journey To Suicide egészében meghallgatható a zenekar Bandcamp oldalán. Szerzőiben jött ki ezév augusztus 12-én.
Oszthatnám itt az észt nagy pofával, hogy mit kéne máshogy legközelebb, viszont semmi ilyen késztetésem nincs. Mégpedig azért, mert ez a lemez egyáltalán nem rossz, és ha a szövegiségbe is belegondolunk, tulajdonképpen megfelelően van az öngyilkosságba torkolló téma a szócsőbe varnyogva. Így értelmét vesztené az esetlegesen komor pofával és űberokosan bedirigált vasszigorom. Egyébként is rühellem a produceri munkával készült lemezeket. Aztán az anyag második felét erősebbnek is éreztem, de ki tudja, talán csak akkorra sikerült rendesen ráhangolódnom.
Megfelelő lelki támasz a téli depresszió idején.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
