Shame Yourself
Wonderfuck (2012)

Kompromisszumok nélküli, vulgáris, kegyetlen Thrash Groove Metal Lengyelországból, Slayer, Acid Drinkers, Rammstein és Pantera rajongóknak.
E mondatot elolvasva azonnal megnyomtam a virtuális „vállalom” gombot az oldal folyamatosan változó cd-raktárában. Mi bajom lehet belőle, gondoltam akkor, hiszen pattanásos arccal a koleszba utazva anno rengetegszer dübörgött Sodom és Megadeth a Jugóból titokban deportálásra kényszerített piros „vókmen”-emből. Igaz, akkor a fémzenei palettám nem büszkélkedhetett ötvennél több zenekarral. Szerény szám, de nagyon szűk és fekete volt a piac azidőtájt mifelénk – Alice Cooper már iszonyat keménynek számított.
Azóta persze messze és felmérhetetlenül sok irányba elszaladtak a fémzene szüntelenül dagadó ménesét alkotó vadlovak, viszont vágtájuk a technológia fejlődésének következtében (és nem köszönhetően! – Nagaarumnak szeretettel) egyre könnyebben befogható. Mondhatni akarva-akaratlanul a legkülönbözőbb patanyomokra lelünk a világhálón szörfözve. Emiatt fordulhatott elő az az asztrológiailag sem megmagyarázható együttállás, hogy egy fiatal lengyel csapat debütjét hallgatom, miközben a számomra varázslatos országhoz csupán annyi közöm van, hogy nászutam egyetlen célterülete volt.
 
A Shame Yourself alakulása hatvanhat évvel a hírhedt 2073-as krakkói sóbányalázadás előtt történt. Az alapítók közül ma már csak a dobok mögött szorgoskodó ütlegbajnok Opel aktív a csapatban. Jópár tagcserét követően alakult ki az első lemez alkotócsapata, de remélem ez az összetétel már vastagon cementezett, mert az ötösfogat így meglehetősen erősnek bizonyul. A Wonderfuck ugyan nem determinálja újra a műfajt, de nem is lehet rájuk aggatni a kopizók jelzőt. Sőt, én vagyok annyira konzervatív, hogy ha egyszer szeretem a puncs fagyit, akkor képes vagyok az összes változatát megkóstolni, és ha ízlik, akkor élvezni. Noha lehet, hogy csak nyüanszokban térnek el egymástól és az alkotóelemeik is közel azonosak. Érti, kedves olvasó, hogy mire akarok ezzel kilyukadni?
Ha már használtam a puncsos hasonlatot, akkor az éneket, a nem általánosan használt rumba áztatott mazsolának mondanám, hiszen a kiabálás, üvöltés helyett olyan tiszta és középmély (de sajnos egysíkú) hörgést kapunk, amit leginkább a dallamos death használ. Néhol azonban, tényleg csak unaloműzőként, HC-s csordaüvöltés (Secrets, Your Creation), krákogó torokkapirgálás (Metalheads), vagy megafonra torzított tiszta ének (Jab c.o.) is hallható, de nem kerülnek túl merős fénypászmába, a gitárok riffeikkel, dallamaikkal végig magukra vállalják a frontszerepet. Instrumentális zenék kedvelőjeként nekem ez komoly fogódzkodót jelent, ha olyan területen bolyongok, ahol nem minden cukrászdában adnak puncsot.

Alapvetően thrashről beszélhetünk, noha nem a vegytiszta fajtáját kóstolgattatják velünk a polák legények. A zene masszív vázát adó riffek vastagon szólnak, ötletesek, és ami a műfajon belül komoly buktatóvá szokott válni, nincsenek túljátszva. Frászt kapok attól, ha egy egyszerű, letompított hangjegygombólot annyit ismételgetnek, hogy a végén úgy járok vele, mint Spongyabob a „Jó kis dallammal”. A szólók változatosak (még a heavy mezőny átlagára is ráver!) és néhol már a virgázás gyanújába keverednek. Nálam ez szintén felfelé tolja a lemez értékét. A tempóra sem lehet panaszkodni, talán csak a Redrum középtempója lóg ki a sorból, de eme dalra amúgy is pikkelek. Unalmas. A szólóit meghagynám, az alapriffet pedig hangnemváltásokkal tenném színesebbé. Így már csak a dal másik felét kellene mellétenni. Az imént említett Botox kezelést a Cathology-n is elvégezném annak ellenére, hogy itt jóval több ötlet szorult négy percbe. Még vikinges reszelés is felüti fejét a dalban! Az albumot záró Hellre is ráférne egy kis csínozás, csak hogy teljes legyen a lista.
 

A borító. Tudom, napról-napra erősen csökken az embernél a díszes papír fontossága, különösen a fiatalabb korosztályoknál (viszont ellentmond ennek, hogy az első oldal figyelemfelhívó szerepe egyre nagyobb jelentőséggel bír), de nem bírom ki, hogy ne dicsérjem meg az ötletes, áttekinthető, tetszetős, de nem túl bonyolult bookletet. Mert megérdemli!

A 48 perces műsoridő nem tűnik soknak, hiányérzetem sem marad a végén. Mondhatni kellemesen jóllakok tőle, eltellek vele. Viszont nem is kerül egy nap egynél többszöri lejátszásra. A dalokból ugyanis, kivétel nélkül az összesből, egyvalami hiányzik. Mégpedig a katarzis, a csúcspont, a muzsika varázsa, a piszoárnál állva is váratlanul rám törő léggitározhatnék. Korrekt iparosmunka lenne csupán? Aligha. Annál azért több. Inkább amolyan „hm, ez finom volt – puncsfagylalt”, ha erre járok, biztosan fogyasztok még belőle!


 
Life of Agony, Pentagram
augusztus 09.
Ecdysis Summer Tour
augusztus 16.