Dreams After Death

Fading Chains (2012)

   Kis hazánk büszkélkedhet jópár színvonalas zenekarral, de tudtommal – ha volt is funeral doom próbálkozás itthon – a jelenlegi említésre méltó képviselője a stílusnak a Dreams After Death, ami leginkább Illés András előző, Embraced by the Light lemezének pozitív itthoni, sőt külföldi fogadtatásának is köszönhető. Ez persze nem volt a véletlen műve: kellően súlyos, sötét, mégis kifejezetten ötletes, atmoszférikus album volt, hisz a zene is a szintetizátorra épült jórészt, illetve meghatározó szerepet töltött be, mint általában sok stílusbeli testvérének. Az underground ismerettségnek az is köszönhető, hogy fizikai formátumban tudott megjelenni a lemez, a Fading Chains a kiadó keverései miatt sokáig csak elektronikusan volt elérhető, de szerencsére már kapható, rendelhető a zenekar honlapján. András korábbi kommentjeiben jelezte, kisebb változásra lehet majd számítani, mintegy a stílus határainak feszegetésére. Ettől persze én sem ijedtem meg, de a kíváncsiságot igen csak felkeltette bennem, nézzük illetve hallgassuk meg együtt, mit kaptunk a folytatásban!

    Azt már ez elején elmondhatom, lényegi változások nem történtek, maradt a súlyos, nyomasztó légkör, ami a kezdésben (Anger) is rögtön tetten érhető a szintetizátor segítségével. Rövidesen berobbannak a metal hangszerek, majd András ránk szabadítja világfájdalmát. Hatásos kezdés, sokakat már ez elriaszthat, bár akitől nem idegen a stílus, annak nem lesz gondja a továbbiakban sem. Megmondom őszintén, én itt elégedetten dőltem hátra, nem lesz itt semmiféle gond, miért is lenne?! Már itt megjelenik az “újítás”, a hörgés/üvöltéssel párhuzamosan a tiszta énekhangját is megmutatja András: természetesen itt senki se gondoljon áriákra, inkább a hangulatot fokozzák, és a legfontosabb: Érzelmeket fejez ki, még ha azok negatívak is (mi mást várna az ember egy ilyen lemezen?), és határozottan kijelenthetem: nagyon is jól működik, átjön aminek át kell jönnie. A tiszta énekre azért később még visszatérek.
    Míg a Worry egy hagyományosabbnak mondható tétel (egy lassan, méltóságteljesen menetelő, szép gitárdallamokkal és persze szintetizátorral feldíszített koporsó), a következő tétel (Sadness) meglepetéssel hathat… Itt végig egy monoton, sámánisztikus dobot hallhatunk 7 és fél percben, zongorával, szinti effektekkel, a végén jön be egy kis torzított gitár, mintegy díszítésnek. Érdekes és hangulatos, annak ellenére hogy tetszik, inkább kísérletezésnek és kiforratlannak érzem ezt. A hosszúsága miatt picit nálam itt leült a lemez, de másnak lehet ez inkább egy kisebb pihenő, merengő lesz.
    A Peace-ben már ismét a húrok közé is csap András, és itt is lesznek újdonságok (a közepe táján leállás, gitárpengetés), viszont megbékélést nem kaphatunk a végén: nagyon súlyos a befejezése.
    És akkor amiről tényleg nehéz írni is…Korábban már használtam azt a kifejezést, hogy Érzelem… érzések. Nem akarok nagy szavakat használni, csak annyit mondok ezt meg kell hallgatni, a Hallgatóban is összeálljanak azok a gondolatok, mint bennem is…! Gyönyörű és fájdalmas egyben, bizonyára a magyar soroknak is köszönhető a hatásossága, de hangulatos ambient-szerű tétel, tiszta énekkel, és ha a Peace-nek súlyos volt a befejezése, ennek már-már beteg…
    A tiszta énekre ígértem kitérek még. Teljes mértékben vállalható, és rendben van, bár itt nyilván lehetne még fejlődni, igaz ebben a stílusban tiszta énekre nem is számítana az ember alap esetben sem. A hörgéssel párhuzamosan használva kifejezetten jól működik amúgy a recept, de működőképes anélkül is, csak jelen állapotban apró fejlesztéseket igényel. Az Út járható, ebből később születhet valami igazán egyedi lemez is, ezzel letéve a Funeral Doom Magyar Alapkövét…
    A Nothingness is érdekes befejezése a lemeznek, ahogy egyre “ritkulnak”, majd elfogynak a hangszerek, ha nem is a legeredetibb így.
A hangzásról nem szóltam meg, szerintem kellően erőteljesen szól, minden hangszer a helyén van. Talán a dob lehetne változatosabb, kevésbé esetlenebb, ha már meg “kell” említenem valami negatívat, igaz engem nem zavart. Viszont legközelebb ezen is javítani kell, ha a DAD fel akar nőni a “nagyokhoz”, pl. Colosseum, Shape Of Despair, Pantheist.

    Hiába hallgattam meg nagyon sokszor az új lemezt, még most sem érzem úgy, hogy IGAZÁN beérett volna. Ez persze egyáltalán nem baj, hisz a funeral doom amúgy sem könnyű műfaj, jó ha mindig van mit boncolgatni rajta, és itt a nehézség sem abban merül ki, hogy “rossz” lenne a lemez. Hanem zavarba ejtően hatásos, felkavaró, érzelem gazdag…
A fentiek miatt és néhány még(!) kiforratlan újítás miatt egy hangyányit erősebbnek érzem a korábbi lemezt, de ez csak a vihar előtti csend, biztos vagyok benne! Viszont a Fading Chains borítója ha már jobban is tetszik, mint az előzőé, számomra továbbra is furcsának, már-már komolytalannak tűnik ellentétben a zenével.

    Még annyit érdemes megemlíteni, hogy András közben sem unatkozik, a háttérben megy a munkálkodás: jövő év februárjában tervezi megjelentetni az oldalról és a Guilthee-ből is ismert Nagaarum-mal közös split kiadványukat 35-35 percben… Biztosan érdekes lesz!

szeptember 26.,
október 02.,
október 03.,
október 16.,