Fanthrash
Duality of Things

(Rising Records • 2011)
oldboy
2012. december 9.
0
Pontszám
7

A Fanthrash Lengyelország egyik első (ki gondolná?) thrash metal bandája. Ez a zenekarnév egyrészről jó, mert beszédes, rögtön kapcsol az ember, hogy itt bizony thrashelés esete forog fenn. Másrészről viszont ez is előkelő helyet foglalna el minden idők leggagyibb bandaneveinek listáján.
De ez a kettősség nem csak a névválasztás kapcsán figyelhető meg, hisz 1986-os alakulásával valóban az elsők között játszották ezt a stílust a polák színtéren, mégis ezen recenzió tárgya az első nagylemezük! Mindez úgy, hogy ’86 óta aktív a Fanthrash, tehát nem oszlottak fel, és alakultak újjá 15-20 éves pauzát követően. Azért egy 20 éves szünet tetten érhető pályafutásukban, ugyanis 1986 és 1990 között 4 demojuk jelent meg, aztán a következő kiadványuk – egy EP – 2010-ben látott napvilágot. Hogy közben mi történt, arról nem szól a fáma…
Úgy gondolom ezen kettősségeknek ők is tudatában vannak, ezért keresztelték a tavalyi bemutatkozó stúdióalbumukat Duality of Things-re. Kiadójuk, a Rising Records jóvoltából nemrég kaptunk egy példányt a majd’ másfél éves lemezből (2011. július 25-én jelent meg), ráadásul nem egy promoval, hanem egy csomagolt, gyári CD-vel leptek meg bennünket. A külcsín nagyon rendben van, a borító grafika is tetszik, az egymás mellett álló ajtók, ablakok pedig Stephen King: A Setét Torony-ciklusára emlékeztetnek, amiben hőseink 1-1 ajtón belépve 1-1 párhuzamos világba kerülnek. Mondjuk ilyesmi borítókkal általában prog. bandák szoktak előrukkolni, de annyi baj legyen, sehol sincs megírva, hogy csak ők ötölhetnek ki ilyen témákat. 😀

A rövid, és teljesen fölösleges introt követően belecsapnak a húrokba, és úgy érzem kicsit túlteng bennük a bizonyítási kényszer, amit az okozhat (érthető módon), hogy megalakulásuk után 25 évvel sikerült kiadniuk első nagylemezüket. Olyan a Duality of Things, mintha a thrash metal összes korszakából megpróbálná felcsipegetni a legjobb, legemlékezetesebb megoldásokat, vívmányokat. Persze, sokan elmondták már, én is úgy gondolom, hogy a thrash az egyik legkorlátoltabb stílus, elég minimalista, karcsú kelléktárral rendelkezik, de azért 1980 óta megélt egy pár korszakot. Fanthrash-ék, igazi öreg rókák módjára leginkább a korai időszakot idézik meg, gyors tempókkal, tipikus thrash riffeléssel, kétlábgéppel, csordavokálokkal, jó sok gitárszólóval. De csatasorba állítják a modernebb, groove-osabb hangzásokat is. A Less művésznéven futó énekes nem egy hangszálakrobata, leginkább a dühös thrash vokalizálást alkalmazza, igazi dallamokra nagyon ritkán vetemedik.
Viszont többször is él a spoken-word adta lehetőséggel. A címadóban az egyik versszakot pedig anyanyelvén szavalja el.



Az Under the Open Sky elején a fojtott, suttogásszerű ének/narráció rendesen paráztató, de összességében is ez az egyik leghangulatosabb tétel.
A Green Tattoo-ban kapjuk Less-től a legtöbb tiszta/dallamos éneket, és bár tényleg nem kiemelkedő dalnok, mégis jól tud esni a sok keménykedés után az a pár sor dallam. Egyébként az összes muzsikus ott van a szeren, hallatszik, hogy nem ma kezdték a zenélést, de Pilate szólógitárosról külön érdemes megemlékezni, mert eszelős riffeket, szólókat penget! Az instrumentális Lizard Skeleton-ban aztán kiéli magát Mary bőgős, és Radd dobos is, Pilate meg már-már jazzbe hajló témákat prezentál. Na, kérem, ez egy meglepő szerzemény, ilyenből többet is el tudtam volna viselni! Mert kétségtelen, hogy magas minőségben hozzák a „thrash-standardeket”, de ez a 2 perces szösszenet bizonyítja, hogy ha mernek egy kicsit kísérletezni, kilépni a komfortzónából, akkor érdekes dolgok születhetnek!
Persze a hátralévő három nóta jóval kiszámíthatóbb, hozzák bennük a papírformát.

Thrashfanok, Fanthrasherek csipázni fogják ezt az albumot, és én is úgy gondolom, hogy megérdemelték a srácok, hogy a színtéren eltöltött negyedszázad után végre megjelenhessen egy nagylemezük! Aztán, hogy lesz-e második album, és ha igen, mikorra várható, az már a jövő zenéje…