Munruthel
Epoch of Aquarius (2006)

Amikor valamikor korábban kezembe vettem a Munruthel 2006-os lemezét, az Epoch Of Aquariust (amit metal archives-on Эпоха Водолея-ként fogtok megtalálni), viszonylag nagy elvárásaim voltak, amelyeket csupán arra alapoztam, hogy a zenekar, akarom mondani Munruthel egy személyben ukrán. És Ukrajnából sok jó dolog jön, már ami a metal zenét illeti, csak hogy néhány hirtelen eszembe ötlőt említsek, a Drudkh, a Nocturnal Supremacy, az Old Silver Key, vagy a korábban általam már megkritizált Zgard. Igaz, ezekben zeneileg sok közöset keresve se talál az ember, és az is igaz, hogy csak azért, mert az egyik ukrán valami jót csinál, a többitől még értelmetlen ezt várni, ugyanakkor van ezekben mégiscsak valami közös, valami jellegzetesen ukrán, és nem túl vidám életérzés, ami jóvá teszi őket, és amit szeretek.
És emiatt voltak meg a várakozásaim a Munruthellel szemben, tehát most az jön, hogy beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket, avagy nem.

A zene tehát teljes mértékben Munruthel műve, bár régebben próbálkozott zenekari keretek közt megvalósítani elképzeléseit, végül a szólóprojekt mellett döntött. Az Epoch Of Aquarius a harmadik nagylemeze, amit azóta egyébként kettő további is követett.
Ember legyen a talpán, aki a szövegkönyvön illetve a lemez tartalmán kiigazodik, amit egyrészt a cirill és a latin betűk váltakozása lehetetlenít el, másrészt, hogy az kicsit elmaradt, hogy legyen egy oldal, ahol fel vannak rendesen sorolva a számok, így az ellenség megtévesztése végett például nem derül ki, hogy van itt egy kardozós, csörömpölős intro, amit aztán egy feltételezem ukránul éneklő, hangulatot egész jól megalapozó rész követ. Itt még megvan a remény valami késői Bathory-ra hajazó folytatásra. És ha esetleg valaki metal archives alapján kíván kiigazodni, végképp elvész..

A Voronogray úgy nagyjából felvázolja, hogy milyen gondokra kell számítani. Először is a zongora és a többi hangszer hangereje közti különbség egy kissé zavaró, másrészt az ének se a legjobb, se a tiszta, se a károgás, szóval talán mégsem volt olyan jó ötlet a szólóprojekt. Mindez a V shopote listiev című alkotásban lesz még nyilvánvalóbb (egyébként ezzel lehet, hogy csak én vagyok így, de a cirill címek átültetését latin betűre olyan meggyalázásnak érzem), ahol a magas ének erőltetése már-már könnyfakasztó. Hasonlóképpen az igengyenge és cseppet sem eredeti, de kötelezően jelen lévő szinti is, illetve az, hogy a gitáron hozott témákról inkább csak sejti az ember, hogy tűrhetőek lennének, mert hallani nem lehet őket rendesen.

A címadó dalt nyitó billentyűdallamtól némiképp dejavu érzésem lett, de mivel azonosítani nem tudom, nem vitatom tovább az eredetiségét, a baj amúgy is akkor következik be, mikor Munruthel néhány nem túl erőteljes üvöltéssel beszáll. Itt egy vendégzenész is akad, aki pontosan egy fúvóstémával járul hozzá a népies hangulat megteremtéséhez, nem sok sikerrel.
A Mne Povedali Zori-t nyitó basszus- és gitártrükközés némiképp meglepő fordulat, csak az ilyesmi végképp akkor volna működőképes, ha jobban szólna, mintha én most itt telefonnal felveszem magam, de sajnos nincs így.
Az egyik korrektebb szám az Eho Zabitih Srazheniy volt számomra, ebben sem annyira bűvölt el a kis harmonikus fúvóstéma + rossz károgás + tukatuka, de eleinte még van valami hangulata a számnak. Aztán előbb akusztikus témák, majd ukránul valami nagyon megmondás történik, közben lovakat és harcolást hallhatunk, és valami nagyon béna harci indulóvá fejlődik a dal.



Található még a lemezen egy Dead Can Dance feldolgozás, hát ehhez is jobb lett volna hozzá se nyúlni, de sajnos megtették.
Szumma szummárum, lehet, hogy nagyon kritikus hangvételű lett ez az ismertető, de a lemez nem sikerült meggyőzzön róla, hogy megérte a rászánt időt, mint ahogy arról se, hogy meg akarom én hallgatni a többi lemezt, mert bevallom, nem. A pontszámból azért talán kiderül, hogy csapnivalóan rossznak nem találtam, épp csak ebben a műfajban nagyon, de nagyon sokan alkotnak ennél sokkal erősebb anyagokat.

Angertea, Mudi, Nís
október 22.