Doomed

In My Own Abyss (2012)

  
   Nem hiszem, hogy túl sokan ismernék a Doomed zenekart, melynek szellemi atyja Pierre Laube, egy német úriember, aki amolyan mindenesként tevékenykedik a borítón látható doom szörnyeteg gyomrában. Ritkaság számba megy, hogy egy death/doom anyag esetén a gyorsaság szó használatára kényszerülök, de a zenekar munkatempójára mást nem igazán lehet mondani. Laube egyedül üzemelteti 2011 novembere óta a Doomedet, élő fellépésen kisegíti pár zenésztárs, de mind a kezdéstől négy hónapra megjelent The Ancient Path debüt lemezt, mind a most tárgyalt folytatást egyedül rántotta fel a stúdióban. Ilyen tempó és minőség mellett nem csoda, hogy a Solitude Productions azonnal lecsapott a cuccra, így az In My Own Abyss már náluk látott napvilágot. Egyenlőre pozitívumként tudom felfogni ezt a sebességet, a tény pedig, hogy egy ember munkájáról van szó, szintén nagyon sokat hozzátesz a lemezekhez. Nincs nagy újítás, csak súlyos doom, de akárcsak az első lemeznél, itt is úgy érezhetjük, koncepciót kapunk a dalok mögött. A szövegekben nem áskálódtam, de a borítók hasonlósága és a tény, hogy ezek a dalok együtt hatnak, erre a következtetésre sarkalltak. Ha ez a tempó nem megy a minőség rovására, felőlem jöhet még több is…Nézzük hát a dalokat! Rég hallottam ilyen erős kezdést hasonló típusú albumon, ez a legfontosabb, amit meg kell jegyeznem, mivel ritka, hogy egy tétel után kapkodok a repeat gomb után. A nyitó Downward megadja a lökést a szakadék szélén az első hangoktól kezdve és a masszív lábakon álló, földbedöngölő riffel, minőségi hörgéssel együtt velünk együtt indulnak a mélybe. Az egyszerű, de bivaly riffek egyébként az egész, bő egy órás játékidőre érvényesek, néhol rendesen megdolgozzák a bólógatóizmokat, de még apróbb finomságokat is sikerült elrejteni időnként benne. Mire a dalban ráunnánk a döngölésre, megkapjuk az első melódiákat is, amit ugyan már kevésbé kimunkált tiszta énekben, néhol mormolásban kapunk, de erre sem lehet igazán panasz. Egyszerűen én így képzelek egy erőteljes, valódi death/doom „slágert”. Minimalista, mert ez kell a sötétség életre hívásához, de nagyon kreatív. A folytatásban az Alone We Stand következik, ami meghozza a zúzásba a valódi depressziót is.. Síron túli, reménytelenséget sugárzó riffek, sokkal lassabb tempó, death hörgés, tiszta ének szinte csak a háttérben bukkan fel. Ha esetleg nagy lenne a dal hallgatása közben a vidámság, valahol a tétel háromnegyedénél pár pillanatra egy háború hangjaiba is belefülelhetünk. De mindig van lejjebb…
  Ez nem más mint a The Ancient Path, melynek érdekessége, hogy címe ellenére nem szerepel a debütáló korongon és hogy először azt hittem, véletlenül egy Ahab dal keveredett a lemezre, ugyanis sűrű funeral doom lebeg be az éterbe a kezdő, erőteljesen visszhangzó akusztikus pengetések folyamán. A hasonlóság beárnyékolja a dal nagyszerűségét nálam, de olyan dalról van szó, amit az említett funeral szörnyeteg sem szégyellt volna a legutóbbi, nagyon jól sikerült albumán. A dal vége felé kapunk azért egy kisebb tempóváltást is, de ez kb. annyit jelent, hogy a 100-as skálán 1-ről a 2-re lépünk. Éveknek tűnő zuhanásunk után elékezünk a 4. tételhez, igen még csak itt járunk, de az idő itt is jelentőségét veszti. A Wall Of Your Thrones címmel folytatódik a mélybe zuhanás és a felfedezés. Hogy miért felfedezés? Mert számomra ezzel jár egy ehhez hasonló dal leküzdése. Egy átlagos death, thrash vagy egyéb energiabomba dalban felfedezhetjük, hogy hoppá, mi is tudunk ám vadállatok lenni, de itt, a doom eme kénköves bugyrában aprók vagyunk, magunkba roskadunk mint egy haldokló csillag és apró tömeggócként tekinthetünk szét a mélységben, ahonnan nézve minden nagyobb nálunk. Hogy itt mit találunk, az csak tőlünk függ. Gitárfoszlányok, monumentális riffek, kevés tiszta ének jellemzik ezt a szerzeményt, ami a kezdés után a második favoritom a lemezen. A mélység után jól jön a Restless c. dal, ami ugyan nem gyorsvonat, de előfordul benne a középtempós death zakatolás is, egy kicsit képes felrázni. Egyetlen hátránya, hogy kevésbé sikerült ötletesre, mint elődei, felcsapja fejét a hasonszőrű produkciók átka, az unalom. Szerencsére az ezt követő Leave már érdekesebb szerzemény. A kezdésénél már kezdtem lemondani arról, hogy az ötletek kitartottak volna a lemez végéig, de ide még sikerült összeszedni valamit, amiről egyszerűen csak a szédülés jutott eszembe. A háttérben fel-felbukkanó gitártémák olyan nyugtalanítóra, idegtépőre sikerültek, amik olyan érzést képesek szülni az ember gyomrában, mint amikor nagyon magasról néz a mélybe. Az a nyamvadt gravitáció bizony olyankor sokkal erősebbnek tűnhet. Szorongás, paranoia, ez kellett ide a vége felé. Zárásként a 16 perces Oh You, Wide Steppe… c. tételt kapjuk, ami egy csodálatos himnusz. Egészen a 10. percig, mert onnan csak a szél süvít a fülünkbe, még mindig csak zuhanunk tovább…
Az extrém vokált sem megvető doomsterek számára kötelező megismerni ezt a lemezt, ami ugyan még nem egy remekmű, de lehet egy nagyon ígéretes kezdet. Ahogy a zenekar honlapját nézegettem, beigazolódott egy korábbi sejtésem is, a Solitude természetesen hamarosan megjelenteti az első hangzóanyagot is. 



május 05.,
május 20.,