Galderia

The Universality (2012)

A Metalodic Records legutóbb kiadott három lemeze az én 30 éves asztalom kopottas lapján tért nyugvópontra. Csak ismétlésként, elsőnek a Vorpal Nomad mért rám kíméletlen ütést, majd a Kerion adott egy akkora maflást, amekkorát utoljára a tesitanáromtól kaptam egy satnyán kivitelezett négyütemű fekvőtámaszt követően. Most pedig itt van a fiatal marseillesi Galderia. Ezt sem úsztam meg ép bőrrel.

A promóciós cd nem egyezik meg a boltban kaphatóval, ez a kiadóra jellemző kettős gyártás nem lepett meg. Az első borító hátoldalára gondosan felragasztott kis gumikorong tartja magát a lemezt, sok információt így a bookletről nem tudok mondani. Amit látok, az szép, igényes, de pontatlan. 12 dal van ugyanis rajta feltűntetve, de egy majd’ 4 perces finom kis outroval több van a hordozóba égetve. A promó pikantériája viszont a rajta olvasható weboldalkód, ahonnan további hasznos érdekességek érhetők el.  
Ismerkedjünk meg egy kicsit a Galderiával, kezdésnek feszegetem pár sor erejéig a múltat.
2006-ban a tehetséges fiatal gitáros, Seb, úgy dönt, hogy francia létére megfrissíti a német heavy metal kilencvenes évekbeli vonalát, amit (többek között) a Helloween, Gamma Ray és a Freedom Call taposott fényesre. És mert nem akart túl nagy hasonlatot a nagy ősök és a saját dalok között, gyorsan beoltotta Blind Guardiannal, Edguy-jal, és hogy ne nevezhessük elfogult germanistának Angrával, Pagan’s Minddal, Stratovariussal (a legjellemzőbbet pedig gonoszkodó módon egyenlőre elhallgatom). A végeredményt hallhatjuk a The Universality monstre 67 percében. (Gondolom nem tévedek nagyot, ennél a mondatnál a fémforgács őrjöngő zenéjéhez szokott olvasók hetven százaléka gyűlölködést keresve már tovább is lapozott. A maradék kedvéért viszont folytatom, mert megéri.) Seb ezzel nem állt meg. Hogy komoly együttesformát ölthessen, hamar maga köré gyűjtötte Tomot gitár és vokál, Lionelt basszusgitár és vokál, valamint J.C-t dobos posztra. Így lett kerek a világ!
Most pedig néhány gondolat a dalokról.
A rövid, de nagyon lelkesítő filmzenés, harcba hívó hősies bevezetőt követően rögtön megkapjuk a lemez leghosszabb opusát. A duplázó azonnal Dragonforce módjára nyomakodik a dicsőségbe, az ének meglepően sápatag, de tiszta és őszinte mivolta hamar megszokható, a vastagon kórusozott refrén himnikusságával, a szóló pedig a mérhetetlen kedvességével, merengős kiállásával és nagyzenekari hangszereivel melengeti a fantasy metal rajongók vidámsághoz, felszabadultsághoz szokott szívét. Ez kérem profi munka, minden Freedom Call rajongónak kötelező tétel! Nálam sem csak eme élménybeszámoló megírásáig marad a lejátszóban, az biztos! A címadó szám ha a Walls of Jericho bónuszaként látott volna napvilágot, akkor sem csodálkozott volna senki. Ráadásul itt már határozottan Kai Hansenes Seb nem megszokott orgánuma. A Raise the Worldben egy kis acsarkodó vokalizálással is megpróbálkozik valaki, nem túl nagy sikerrel, de ettől még a nóta kifogástalan. Finom oroszos duhajkodást és móros dallamokat is rejteget a sikollyal záródó kalózvágta. De ne higgye senki, hogy ezzel le is tudtuk a hasonlítgatások sorát, hiszen egyet nem árultam még el. Lassan öt éve annak, hogy egy egyedi heavy/power megközelítést folytató svéd csapat a sikertelenségtől tollait vesztve a porban végezte. Azóta is rendszeresen elzarándokolok a cdkbe zárt sírjukhoz. Pedig 1999-ben a földi örömök megélésére, annak hirdetésére jöttek a világra. Legalábbis a nevük erre utal. Dionysus. Ismerős valakinek? Hiányzik rajtam kívül valakinek? Ha igen, a Galderia a barátod lesz! Nem másol, de nosztalgikus érzésekkel tölti meg kriptasivár bensődet, amely annyi fényt tud általa magába zárni, hogy az a mindenkit körülvevő rothadt emberi modorokból szövődő semmifekete szöveten is átsejlik. Higgyétek el! Na de vissza a különlegességekhez. A Sundancers például egy meglepő darab a bájos női vendégénekessel és a poposított taptarapjával. Ezt a vonalat mondjuk én nem erőltetném (habár tetszik a dal), de a nénit biztosan megkörnyékezném egy állandó belépővel a próbaterembe. És most nem a boroskólák (micsoda ostoba szentségtörés, pfúj!) felszolgálására és az általános közérzet feldobására gondoltam. Hangulatos óoó-zás is akad a fegyvertárban, méghozzá a Far Space bejárati ajtajára igényesen felragasztva purhabbal. A Galderians, mintegy eszméjük címerét a zászlóra hímezve meglobogtatja a csapat epikus oldalát. Itt a zongora is délcegen a főszereplők közé lép, kezét megfogva a nagyívű dallamfolyamnak, ami olyan büszkén és megragadóan tör a hallgatóra, mint a Manowar örökzöldjei. A tempót alig emelve, de határozottam megkeményedve oson az „óceán fénye” a dicsőség csarnokába. Engedjük be mi is, ne féljünk tőle. A kemény fény nem árt a mosógépünknek, nekünk sem árthat. Legfeljebb a napelemes kvarcóra sínyli meg a dolgot. Az egyetlen utcai tucatpower szerzeménynek csak a hosszú címűt mondanám, de még az sem hallgathatatlan, csupán karaktertelen. Leginkább olyan borhoz hasonlítanám, ha már franciákról van szó, amit úgy kapunk, hogy mondjuk borfejtéskor egy demizsonba minden fajtából a maradékot összeöntjük. Iható, mi több, egy szelet kacsazsíros kenyér mellé kimondottan jóleső, de mégis csak kotorék. Az akusztikus, szélsuhogásos befejezés viszont 10 pont! (Van, aki még ébren van?) A Rising Soul Kasparek mester konyhájának láncon függő asztala alatt talált morzsák újrahasznosításából keletkezett nasi. Befaltam. Galoppból pedig soha nem elég! Ezt az elvet a 11-nek tálalt szerzemény is alátámasztja. Riffek a paso doble ege alatt enyhe kelta folkos hangulatban; “milliószor megálmodtam” már!

Ha egyszer lesz annyi pénzem, hogy én adhatok kölcsönt a svájci bankelnököknek, akkor veszek majd egy korhű háromárbócos vitorlást. Az első kihajózáskor egy igazi himnusszal búcsúznék a sáros kontinenstől, remélve, hogy mire visszatérek már nem lesz bánat és reménytelenség a gyermekek őszinte és mosolyra született szemében. A Call to the World szólna! Nevessen ki bárki, vállalom, hogy a századik hallgatásakor is könnyekkel mosatja ki a szemembe száradt csalódás-pernyéket. Nehéz utána bármit is hallgatni. Tudta ezt Seb is, ezért az Outro a vadnyugat füttyszavával és az Andok valódi tulajdonosainak vidám elköszönésével zárja a lemezt.
Vissza a jelenbe, vége az extázisnak.

Így lettem egyszerre rajongója egy együttesnek és egy kiadónak.  Jó északát, szép álmokat!



 
február 26.,
február 27.,