Faith

Decades Of Despair (2013)

 

   A metal zene „dodó madarai” kifejezéssel illetett egy doom hordát kedves Bahon kollégám és ennél jobb kifejezést én sem találhatnék jelen írásom alanyára, a Faith zenekarra. Felteheti a kezét, aki ismeri, hallgatja őket, de van egy olyan érzésem, hogy nem sok kéz lendült most a magasba. Érdekes dolog ez, mert garantálhatom, hogy a minőség ezúttal nem lehet az ismeretlenség oka. A zenekart még a 80-as évek első nagy doom hulláma hívta életre (Candlemass, Pentagram, Saint Vitus), 82-ben Stormbringer néven indultak, 85-ben vették fel a mai nevüket, de abban az időben csak a folyamatos demózásig jutottak, bemutatkozó Salvation Lies Within lemezükig 2003-ig váratták a világot. Természetesen ez is szerény küllemmel, bármiféle visszhang nélkül jelent meg a piacon, nagyon jó minőséget magában rejtve. A tradicionális doom volt továbbra is az irányvonal, azonban zenéjükbe beivódtak a svéd népzenei hatások is, amik sokkal izgalmasabbá, érdekesebbé tették jelenkori lemezeiket, persze ne gondoljunk sörözős északi folk hordára, itt minimális a beágyazott folk elemek száma. A 2005-ben megjelent Sorg viszont még számomra is csalódást jelentett, az album sehova nem tartott, el is könyveltem a süllyesztőt számukra. De az évtizedes elhivatottság, megszállottság nem ismer határokat, a 2008-as Blessed? albummal nemcsak kiköszörülték a csorbát, de még rajongókat is szereztek maguknak. Az album ugyan másodvonalas, de elég magasra jutott azon a lépcsőn, amin a Candlemass és rakoncátlan fiúgyermeke, a Krux kapaszkodik. Nem véletlen e gyermek nevének emlegetése, mivel Christer Nilsson orgánuma erőteljesen emlékeztet Mats Levén mesterére, ami nem rossz pont.

 
1985-ben.

    Az előző lemezen megkezdett utat folytatják most a Decades Of Despair lemezzel, aminek megjelenése nagyon váratlanul ért, mivel még a honlapjukon sem lehetett információkat szerezni új lemezről, pedig időnként elnézek a világnak az ilyen elfeledett zugaiba újdonságokért. Tehát a minőségre nem lehet panasz: érdekességekkel, sokszínű hangszereléssel telepakolt tradicionális doom metalt kapunk, természetesen az anyag a jóleső kliséktől sem mentes, mert még mindig csak a másodvonalban eveznek. Az albumot a Decades Of Despair nyitja, jó tíz percben ráhangolva a folytatásra, egy átlagosnak mondható, de remek doom tétellel indítanak tehát. A dal elején a hegedű már megadja az alaphangulatot, az ének nagy erőssége a daloknak, itt is Christer viszi a vállán a dolgokat, akárcsak a nagy példaképek, Robert Lowe vagy Marcolin (érdekesség, hogy a zenekart több tagja zenélt Marcolinnal a Candlemass előtti, Mercy nevű doom zenekarban, szóval a gyökerek valóban mélyre nyúlnak). Hiába azonban az énekhang, nyitásnak nehéz a tétel, hosszú és súlyos, inkább teljesen lehangol, mintsem folytatásra ösztönözné az embert. Szerencsére a 6. perc környékétől a különböző belépő hangszerek kicsit felpezsdítik a zuhanórepülésbe kezdett dalt. Inkább emlékeztet a dal egy lezáró tételhez, ahol már-már búcsút veszünk a világtól bánatunkban, de ebben a stílusban ugyebár ezt nem lehetne felróni egy zenekarnak. A folytatás szerencsére kevésbé mély, ez az Iscariot. Ez sem sokkal könnyebb, 7 perc feletti játékidővel rendelkező tétel, de tradicionális gyökerei, erőteljesebb riffelgetése emlékezetesebbé teszi a dalt, nem beszélve a kellemes refrénről sem. Christer hangját erősen megtámogatták kórusokkal is, ez emeli a hangulatot. A dal 4. percénél pedig elszabadul a pokol. Olyan kaotikus progresszívebb doom világba csöppenünk, amilyet a Memento Mori óta nem hallottam, kár, hogy kevés ilyen bátor rész akad a lemezen. Most, hogy jobban felfigyelhettünk végre a dolgokra, érkezik a Hwila, a lemez abszolút csúcspontja számomra. A 7 perces szerzemény zongorával, női énekkel indít, nem is akármilyen hangulattal, majd Christer is feltűnik, jó kis riffekkel teleaggatott háttérzenével. Ez egy hangulatos, hibátlan doom szerzemény számomra, de biztos vagyok benne, hogy ez már valami sajátos lelki eltorzulás eredménye lehet, mert józan ésszel felfogva semmi újat, kiemelkedőt nem kapunk, egyszerűen csak visznek a dallamok, az emelkedettség, nehéz nem dúdolni a kórussal együtt a dalban. Ezt a dalt vezeti le a rövid Boeves Psalm, ami szinte csak népi hangszerekből összegyúrt kis tétel, akár egy folk metal átvezetője is lehetne, a maga hibáival együtt természetesen: nem elég mély, inkább az a tipikus söröző metal hangulata van. Amint túltettük magunk a dolgon és nem vettük zokon ezt a kis népi játszadozást, jön az Ashes To Ashes, ezt még Lief Edling sem tagadhatná meg magától, első osztályú szerzemény, klasszikus doom metal. Hasonló színvonalon mozog a Hollow is, átlépve a másodvonalon mozgó zenekarok dalírási problémáit. Ez egy lassú, melankolikus tétel, nagyon hangulatos, zongorakísérettel megtoldva okozhat kellemes pillanatokat a műfaj rajongóinak, emlékeztet a német Doomshine The Piper at the Gates of Doom albumára, ahol a dalok tényleg csak hajszálnyira maradnak el az első osztálytól.
  A Marion Crane a Hitchcock Psycho c. filmjének megidézésével kezdődik és sötét hangulatú, erős doom szerzeményként folytatódik, erős riffekkel, de nem túl emlékezetes refrénnel rendelkezik, a dal közepétől egy rövid belassulás után tempót is váltunk, a gyorsulás egy kellemes gitárszólóval társul. A 8. tétel a Stums Polska, megint elég rövid, 3 perces folkos átvezetés, szerencsére érdekesebb, mint a Boeves Psalm, de sok szerepet ez sem tölt be. A monumentális hosszúságú (15 perc) Codex Dei követi ezt a szerzeményt. Az akusztikus, narrátoros bevezetést elhagyhatták volna a dal elején, mert utána ismét magasra teszik a lécet, első osztályú dalt sikerült a lemez végére írni. Ha a kezdetekkor a Decades Of Despair depressziója sok volt egyeseknek, akkor ettől menekülni fognak. Koromfekete, hosszú és ösztönös doom metal tétel. Az album lezárása már sokkal vidámabb, de inkább viccesnek nevezném. Ugyan kellemes dal a záró What A Wonderful World feldolgozás és igényesre sikerült, de nem érzem létjogosultságát egy ilyen lemez végén, ezért inkább bónuszként tekintek rá, úgy könnyebb elfogadni. A stílus rajongóinak érdemes tehát megismerkedni a Faith világával, mert olyan másodvonalas bandáról beszélhetünk, akik képesek átlépni időnként a küszöböt és maradandó dalokat írni, amik ennek a remek promóciónak köszönhetően maximum a baráti társaságukban lehetnek ismertek.
 
 
augusztus 12.,
augusztus 13.,
augusztus 16.,
augusztus 19.,