Nem is olyan régen, 2010-ben meglehetősen jó fogadtatásban részesült a chilei epikus doom banda, a Procession Destroyers Of The Faith c. lemeze, amit korábban csak pár demóval előlegezett meg a 2006 óta létező brigád. Három év után elérkezett a folytatás ideje, To Reap Heavens Apart címmel. Annak idején a debütálást elég felemásnak éreztem, mivel nagyszerű adottságaik mellett igencsak unalmas módon tálalták elénk a megkeseredett zenéjüket. Úgy voltam vele, mint a legtöbb hasonló produkcióval, hogy hiányzott a lemezről a DAL.
Egy nagyrészt az énekesre és kemény riffekre épülő műfajban csak ezekben lehet ötletet csempészni és ez a doom zenekarok nagy részének nem szokott sikerülni, ezért hagy majd maga után óriási űrt a Cathedral és Candlemass. Míg Edlingék úgy töltöttek meg albumokat hasonló tematikájú dalokkal a 80-as évek óta, hogy minden tételnek sajátos hangulatot, egyediséget tudtak adni, ez követőiknek elég nehézkesen megy. Furcsa dolog az, ha egy doom lemezről a lendületet hiányolom? Szerintem egyáltalán nem. Nem feltétlen szükséges a mázsakövekkel megrakodott paraszt tipegésének sebességével lépkedni ahhoz, hogy hatást érjünk el, ezzel a klasszikus zenekarok mindig tisztában voltak és tudtak egy bizonyos egyensúlyt tartani a lemezeiken.
A Procession leglendületesebb és egyik legizgalmasabb dala még most is a 2008-as The Cult Of Disease EP-n szereplő Like A Plauge Upon The Earth, de azért most jobban kitettek magukért. A borító ezúttal gyönyörű, tökéletesen illik az irányzathoz, a hangzás is rendben van, bár én még el tudtam volna képzelni nagyobb mélységeket is a gitárok terén. A minőségi fejlődésért leginkább Felipe Plaza énekest tudnám felelőssé tenni, aki rengeteget fejlődött a zenekar indulása óta, de még itt sem hallottam akkorát énekelni, mint Capilla Ardiente nevű doom projektjében. A hangja tiszta, őszinte és érzelmes, ahogy azt megköveteli a műfaj, egyedül a maradandó dallamokkal vannak még mindig gondok, de ez már a dalszerzésen múlik. Jonas Pedersen gitárosnak is sikerült lefognia pár izgalmas hangot a gitáron, a szólói igen ízletesre sikerültek, a riffeken azonban sajnálatosan érződnek legfőbb hatásaik. A Damnato Memorae c. rövid felvezetőt követő Conjurerben például több riff is bántóan ismerősen csenghet a doomsterek számára. Maga a nyitó tétel is nehézkes, lassú, kapaszkodók nélküli, inkább az album közepén tudnám elképzelni. Nem véletlen egyébként, hogy az első ligás zenekarok általában gyorsabb tételekkel kezdenek, sokkal hatásosabb a lassú leépülés és sodródás egy ilyen anyaggal, mint ha már az elején túlélésre kell játszania a hallgatónak. A Death & Judgement tökéletes példája az említett leépülésnek, szerencsére a vérszegény kezdés után azért akadnak értékelhető momentumai a középtempós részeknek és remek szólóknak köszönhetően. A lemez közepén terpeszkedik szét a maga közel 10 perces játékidejével a címadó To Reap Heavens Apart ami kis sűrítés után bármely Solitude Aeturnus vagy Candlemass lemezen elférne, persze a mesterek adtak volna valamivel élménydúsabb refrént a dalnak. Így is az album legváltozatosabb, legjobb dala lett tempóváltásaival, remek szólóival. Az 5. dal a The Death Minstrel, ami 6 perces, de inkább tűnik egy While Heaven Wept albumlevezetőnek, mint teljes értékű dalnak. Az akusztikus pengetésekből kibontakozó fantasztikus hangulatos riffért pedig kár, egy teljes dalban nagyot ütött volna. Valódi zárásnak itt van a Far From Light, ami ugyan 11 percesre nyúló mélabú, mégis számomra a legérdekesebb tétel az összes közül. Az ének nincs túlvariálva, a dallamok a helyükön vannak. Kétségbeesett menetelés ez a vesztőhely felé, megtörve, mégis teljes méltósággal.
Nem könnyű hallgatnivaló a Procession új dalcsokra, de a rajongók számára tartalmazhat kellemes pillanatokat. Teljes meggyőződésből játsszák a maguk zenéjét bármiféle kísérletezés és ötletelés nélkül, ezért csak a műfaj rajongóinak tudnám ajánlani. A közelében sem járnak ezekkel a szerzeményekkel annak, hogy a műfaj nagyjaihoz emelkedjenek, hiánypótlásnak azonban jól jöhet. Nagyon nagy a potenciál abban, hogy egy erős dalokkal telepakolt albummal hosszú távra biztosítsák a rajongásomat irántuk, talán nem kell éveket sem várni, de egyenlőre inkább leporolom a klasszikusokat.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
