Altar Of Oblivion
Grand Gesture Of Defiance

boymester
2013. május 10.
0
Pontszám
9
   
     Nem először találkozom a következő esettel: különböző black, death hordák kecskevéren nevelkedett sarjai stúdióba vonulnak és nekilátnak klasszikus, epikus doom zenét játszani. Ez történt a dániai Altar Of Oblivion zenekar 2005-ös világrajövetelekor is, ahol véleményem szerint komplikációk nélkül, egészséges társaság került a felszínre. Első demójukig 2007-ig kellett várni, amitől sokan elájultak annak idején, persze elég pocsék anyag volt. Nem a dalok miatt, hanem az iszonyatos hangzás és gyér kivitelezés miatt. Megbocsájtható bűn egyébként, amint meghallottam a 2009-es Sinews of Anguish lemezt, azonnal tudtam, hogy eggyel bővült kedvenc doom csapataim listája és hosszú időre beköltöztek a hallójárataimba. Ritkaság számba megy, hogy egy doom bandát egyéniséggel látnak el, sajnos túl sok az átlagos, vagy rosszabb előadók száma, de nekik rögtön elhittem minden hangot. Először is Mik Mentor azonnal felismerhető éneke tűnt fel, egyedi dallamvezetéssel űzi ezt a műfajt. A zene ugyan a debütálásnál még mindig nem volt a helyzet magaslatán, szintén a hangzás volt erőtlenebb a kelleténél, de cserébe igazi epikus himnuszokat írtak. Zenéjüket egyébként erősen áthatja a 80-as évek dallamosabb heavy metal világa is, gyakoriak a tempóváltások, a dallamos, fülsimogató szólók és harmóniák. Kíváncsian vártam tehát a folytatást, ami 2012-ben következett be, méghozzá nagy örömömre két hullámban. Először a Salvation c. EP jelent meg év elején, amire szépen felpakoltak 5 olyan dalt, melyek bőven túlmutattak az első albumon. Kicsit csalódott voltam, mert úgy gondoltam, ezek a dalok alkotják majd a beígért kettes lemez törzsét, de végül kiderült, hogy egyetlen szám sem kerül rá!
 

   A Grand Gesture Of Defiance teljesen új dalokat hozott a már állandósult minőséggel, úgyhogy szinte két koronggal bővült a repertoár egy éven belül. Az album végre megfelelő hangzást is kapott, bár a gitárokat még mindig nem érzem elég súlyosnak ahhoz, hogy Mik hangjának operás érzelmességét ki tudják egészíteni, de akkor sem lehet okunk panaszra. A lemez 6 dalt tartalmaz, ebben helyet kapott egy rövidebb, akusztikus tétel is. Igazán hallgatóbarát, 35 perces az egész játékidő, amit cseppet sem éreztem kevésnek (főleg a Salvationnal karöltve), mert egyszerűen lefárasztana a zenéjük hosszabb időintervallummal. Hasznosan is töltik ki ezt az időt, az első, Where Darkness Is Light c. dalban kezdődő hullámzás a tempók és dallamok között egészen a záró Final Perfectionig kitart, sőt valamilyen szinten ki is teljesedik. Útközben a középtempós, menetelős The Graveyard of Broken Dreams refrénjét élvezhetjük Martin Meyer gitárdallamaival és ötletes riffelgetésével, letargiába süllyedhetünk a In the Shadow of the Gallows 7 perces lassulásában, de a Sentenced in Absentia minimálisra vett zenéje, cammogása is erősen hangulatosra sikeredett, ontja magából a klasszikus heavy metalt is.
   Minőségi doom zenét szolgáltat a nagyérdeműnek az Altar Of Oblivion és kíváncsian várom a folytatást is, nyugodt szívvel tudom ajánlani ezt a lemezüket is az epikus doom, vagy akár az epikusabb heavy metal rajongóknak egyaránt. Nem olyan karcos és erőszakos a lemez, mint egy Candlemass kiadvány, inkább a fokozottabb érzelmi töltet viszi a prímet a zenéjükben, a sötétségi faktor sem a legmagasabb, csak egyszerűen kellemes hallgatnivaló.