Metallica
Load

(Universal • 1996)
Nagaarum
2013. május 22.
0
Pontszám
9.1

Sokszor merül fel az a kérdés, hogy mikor van egy zenekar a csúcson… Amikor a szakma által legjobbnak ítélt lemezt kiadják, vagy amikor a legnagyobb népszerűségnek örvendenek. Nos affelől kétség nincs, hogy ha a szakmai szempontokat vesszük alapul, akkor a Metallica a Master of Puppets után volt a csúcson. Ha a lemezeladást, és a giga-koncerteket, akkor a fekete album után. Számomra pedig a Load lemez megjelenése után. Biztos vagyok benne, hogy a cikk olvasását itt a többség be is fejezi.

Adott tehát egy banda Los Angelesben, akik az első három lemezükkel beleégették magukat a metal nagy kódexébe, majd eltemettek egy kreatív tagot, akinek a helyére jött egy olyan ember, aki a tudásából vajmi keveset tudott megmutatni. Mindezek ellenére további két lemez után megjött a nagy áttörés a közönség felé is.
Mit kell ilyenkor tenni?
Egy több mint egy milliós közönség előtt lenyomott moszkvai koncert, Monsters of Rock, MTV klipek, Billboard lista teteje. A grunge áramlat és Bob Rock megtette a hatását, hiszen ezek a sikerek annak is köszönhetőek, hogy a zene ellágyult kicsit, a refrének énekelhetőek lettek, az egész produkcióról sütött, hogy az eladhatóság eddigi soha nem érezhető mértékben lett szempont.
Ugyanakkor emberi oldalról tekintve van itt egy exibicionista fakezű dobos, akit kitenni nem lehet, hiszen ő találta ki a zenekart, gyaníthatólag ezt le is ügyvédezte, van egy frontember, aki az alkohollal is szeret randizni nem csak a gitárjával (el kell ismerni, hogy ekkoriban az elvonóra még senki nem gondolt). Aztán ott van a túlértékelt szólógitáros, aki a dalszerzésben sosem volt nagy ágyú, és az identitás zavarral küzdő basszer/vokalista.


Hová lehet így tovább lépni? Tette fel a kérdést ’91 utána zenekar rajongóköre, illetve a külső szemlélők is. De ők maguk is…
Nos a megoldás még a fekete lemeznél is megosztóbb lett, hiszen, akik eddig szűk szemmel nézték, hogy kedvenc bandájuk mit művel, a Load meghallgatása után biztosra vehették, hogy a csapat végleg átalakult. Másfelől a papírforma is érvényesült, újabb rajongókat szerzett magának a Metallica.
A fekete lemezből mára közel 15 millió darab kelt el, ami példátlan a metal színtéren.
A producer tehát marad… 
Ulrich Dungeon névre keresztelt házi stúdiójában elkezdték hármasban Hetfielddel az anyag megírását, ami végülis több csúszás után 1996. júniusában jelent meg. A dalszerzésből ezúttal Newstedet teljesen kihagyták. A felvételeket ’95 májusában kezdték meg a hollywoodi Record Plant stúdióban, a Reload dalaival együtt.

Igazából a csapat legkísérletezősebb, legváltozatosabb anyaga lett ez. A nem sokkal utána érkező Reload már úgy hat mellette, mintha az erről kirostált gyengébb dalokat gyűjtötték volna egybe, a Fuel kivételével talán. 
Igen. A Metallica mindig híres volt arról, hogy a lemezek elejére lett téve az ütőnóta (Battery, Enter Sandman – igaz, a feketén inkább a Wherever… az ütőnóta, Aint My Bitch, Fuel…), aztán jöttek a középszerűbb dalok, amik általában sajnos a jellemzőbbek a bandára nézve számomra.
De itt máshogy alakult, mert bár az Aint My Bitch a legsütőbb darab, ami elsőre hat, sokadszorra hallgatva a lemezt, azonban szépen kinyílnak a további értékek, és kiderül, hogy a színvonal egyenletes…
Mind tempóban, mind stílusban, dallamokban renkívül változatos a Load, amiben a játékidő is megsegíti, hiszen ez a kvartet leghosszabb lemeze máig is. Igaz a tikatika lemaradt, és Lars egyszer sem dupláz (szerintem nem is vitt duplázót a stúdióba), viszont a hangulati elemek sokszínűsége bőven kárpótol mindenért minket. Gondoljunk csak a The Outlaw Tornra, ami szerintem a banda valaha született legjobb dala. Vagy a Bleeding Me, ahol kiállások, lirai és húzós részek követik egymást. Hetfield énekéről nem is beszélve, ami nekem sokszor sikamlós, és szentimentális, de ennyire változatos sosem volt előtte. Aztán ott van a játékos Ronnie, vagy a Hero of The Day
Bár 96-ban már javában dúlt a héthúros trend, a Metallicanál ez majd csak a St. Angeren jön elő, a Load idején még csak D#-re vannak lehangolva (fél hanggal a normál E hangoláshoz képest)

Kritikai szempontból a lemez nagyon megosztó lett. A nagyobb szaklapok esetenként teljesen ellentétes véleményeket közöltek le, és a kapott pontszámokban is nagy szórás jelentkezett.
A Metal Archives oldalukon a kritikákat nézegetve (amiket a köznép írogat) szintén látható, hogy az az előtti véleményekhez képest hirtelen 59%-on áll a lemezre adott átlag. Én a köznép szavát általában többre tartom a nagy megmondó magazinokénál, még ha sokszor azt a nagy magazinok diktálják is be…
Minden esetre a fekete albumhoz elmaradva, de még így is annak egyharmad mennyiségében sikerült a korongokat értékesíteni, így a pénzügyi bukás távolról sem fenyegette Ulrichékat. Az eladások szempontjából egyébként nagy kérdés, hogy a külsőségek mennyit nyomtak a lattban, hiszen a sminkelt arc, Lars és Kirk smárolása, a szivarok, a sperma az ökörvérben üzleti fogásnak nem rossz, de megbotránkoztatásnak sem. A szubkultúra pedig nem mentes a sztereotípiáktól, emlékezzünk csak vissza arra, hogy milyen megütközést váltott ki az, amikor Newsted levágatta a haját… Pedig már az Illés is megénekelte, hogy „…az ész a fontos, nem a haj…”. Biztos nem jutott el ennek a híre Kaliforniába, vagy a Metallica rajongókhoz…
Egyszer egy Newsteddel készített interjúban olvastam, hogy amikor a kérdező mondta neki, hogy „valljuk be, a zene is megváltozott, nem csak a külső” (Newsted előzőleg kifejtette, hogy nem akart sminket és spermát), ő ennyit válaszolt erre: „Ja, azzal nincs semmi baj”. Igen, azzal tulajdonképpen nincs is baj, végre első ízben érezni azt, hogy a Metallica tagok mit szeretnének játszani… A korábbi megfelelni vágyás, a dollármilliókért folytatott kínzó harc megtette hatását, no meg Bob Rock is sokat segített abban, hogy Hetfieldék ezúttal el tudjanak vonatkoztatni ezektől a dolgoktól.
Hosszú idő óta talán először önmaguk tudtak egy kicsit lenni.
A zenei irányváltást mi sem jelezte egyébként jobban, minthogy 1996-ban a banda headlinerként lépett fel a Jane’s Addiction frontember Perry Farrell által szervezett Lollapalooza fesztiválon.

Részletekbe menően felesleges ezt az anyagot kivesézni. Még annyit lehetne mondani róla, hogy sokan kritizálták a fehér album hangzását, majd az azt követőt sokan dicsérték, viszont a Load az a lemezük, ami szerintem a legtisztábban, legérthetőbben szól. Minden hangszert hallani, és még a dobot is sikerült dinamikusan megkeverni. Kiváló!

Sosem voltam Metallica fan. A kor többi thrash bandája (Slayer, Testament, Sepultura, hogy csak az ismertebbeket mondjam) jobban lázba hoz, érdekesebbnek, izgalmasabbnak tartom a lemezeiket. Ez az idők során nem változott, sőt, szinte csak elmélyült, viszont ezt az egy Metallica korongot mindig szívesen pörgettem, hiszen itt éreztem egyedül azt (és talán az elsőn és a Ride…-on egy kicsit), hogy némileg a saját zenéjüket merik játszani, és nem csak a producereik írják nekik elő, hogy a piac ma mit nyel be aktuálisan.
Valószínűnek tartom, hogy nem sok ehhez hasonlóan nehezen befogadott lemezt jelentettek meg a fémzene történetében, az viszont biztos, hogy a fekete albummal elkezdett folyamat a Metallicanál itt zárult le. Innentől kezdve mindenki tudta, hogy a zenekar lezárt egy korszakot.



Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.