Minden egy szép májusi napon kezdődött, amikor én és az amerikai Naam zenekar kölcsönös tiszteleten alapuló barátságot kötöttünk. Egy erdei táborba tartottam gyalogosan, erdőn-mezőn át és útitársamnak a hamarosan megjelenő, Vow albumot választottam, amit a zenekar hamarosan élőben is bemutat a magyar közönségnek a Trafik klubban június 7-én. Na de a reklámon túl: hosszú út volt, közel másfél óra séta egyedül a fullasztóan apró poros úton, amit hónapok óta szárít a nap, fölöttem pedig tekintélyt parancsoló gomolyfelhők gyülekeztek. Nem esett egy felesre való sem, az tény, de a táj szépsége és az éledő természet közelsége visszarepített Gaia karjaiba. Ehhez társult tehát a Naam hippi zenében gyökerező, mégis modern zenei kavalkádja a maga monumentális és egyszerűbb pillanataival. A lemez 11 dalt tartalmaz és a zenekar eddigi tevékenységét átfutva több órányi pszichedelikus utazásra számíthatnánk, de ezúttal másképp alakultak a dolgok, a játékidő nem éri el a 40 percet sem. Meglepődtem, amikor ezt észrevettem, mert annyira egyben vannak a dalok és úgy sodor, hogy fel sem tűnt, amikor már harmadszor pörgött végig… A szövegvilág a zenekar szerint sötétebb valamivel, mint a korábbi anyagaikon megszokott koncepciók, itt a misztikus lények, okkultizmus helyett az ember kerül a középpontba. Foglalkoztatja őket az emberek egymás és természet közötti kapcsolata egyaránt, nem kerülve a szexualitás és hedonizmus témakört sem. A hangszereket mélyre hangolták ugyan és sötét riffek is akadnak, mégsem mondanám lehangolónak a zenét, mert az emberben kutakodnak, mintsem egy doomos katakombában.
A hangulatkeltés a lemezt nyitó rövid A Callal elkezdődik, az alig másfél percnyi billentyű játék kissé ismerősen csengett, de nem nevezném másolásnak. Gondolom a Terminátor című filmet nem kell bemutatnom senkinek és azt a hidegrázós zenét, amivel az első rész zár. A nyitány ezzel az erővel kezd, majd rögtön a címadó Vow következik. Ez már sokkal hosszabb lélegzetvételű retro eposz, amely az alternatív és stoner elemeken át ősi hard rock elemekkel is büszkélkedhet. Az ének súlytalan és nem túl emlékezetes, de pont ettől lesz egy laza, sűrű füstfelhőkbe burkolódzó dal, amely Woodstockban is az elsők között kapott volna lehetőséget. Ez után Eli Pizzuto dobolgat nekünk egy rövidet és (már félek, hogy sokat fogom használni ezt a kifejezést) hangulatosat. A Pardoned Pleasure robban be 4. dalként, olyan Iggy Popos felhanggal, itt kezd teret nyerni John Weingarten klasszikus orgona játéka is, amit máris érdemes dicsérni az effektjeivel együtt, toronymagasan kiveszi a részét az atmoszféra megteremtéséből. Robban tehát a dal, majd 2 perc után a Pink Floydot idézi meg a gitáros Ryan Lugar közvetítésével, aztán jön a Uriah Heep és amit én hallottam még benne, az ősi Cannet Head. Ezt a megkezdett southern ízt viszi tovább az alig 2 perces Laid To Rest, amit elsőre újráztam. Nem tudom kikerülni: hatalmas hangulata van. Egy rövidke Hammond bűvölés követi amúgy 70-es évek módjára, ebből kúszik tovább a zene egy remek basszusfutammal az Of The Hourra. Born To By Wild feeling és hangsúlyosabb ének, Weingarten már végig fekszik a hangszerén, ahogy azt a nagyok jól kitalálták akkoriban. Felüti fejét a Sabbath, de a stoner megnevezés ellenére sokkal inkább sorolnám ezt a dalt a vérbeli hard rock szerzemények közé. Eszembe jutott róla még Tito & Tarantula mega lazulós lebegése az Alkonyattól pirkadatig című családi vígjátékból is (legalábbis nálunk így van számon tartva).
A zenekar rendkívül barátságosnak, közvetlennek tűnik a róluk szerzett információk alapján és biztos vagyok benne, hogy nem mindennapi élmény lehet őket élőben látni, legfőképpen hallani. Rendszeresen frissített blogot vezetnek tele koncertrészletekkel, buli fotókkal, amikbe érdemes belenézni még az arckönyv oldalukon is. Rendkívül szimpatikus benyomást keltett a zenéjük, két negatívumot tudnék csak felhozni az egész lemezre, az első a kiugró dal hiánya. Egységesen magas a színvonal, változatosak a szerzemények és még sokadszorra is találtam olyan dallamot elrejtve, amit korábban nem figyeltem meg, mégis egyedül a Laid To Restet akartam azonnal újra hallani. Tudom ez a lemez egy egész, kerek dalfolyam akar lenni, de azért egy-két csúcspont még elfér a legmagasabb hegység tetején is. Néhol több súly, keménység a kontraszt kedvéért például jobban felélesztene, a gitárszólókat egyaránt rövidnek tartom ehhez a zenéhez. Kevesebb a monotonitás, mint az előzményeken, de ez inkább a rövidülést okozta, mintsem a nagy mértékű fejlődést. A második negatívum: iszonyatos ez a borító. A lemez még nem elérhető, úgyhogy kedvcsinálónak itt egy dal az előző EP-ről.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
