A szibériai Novoszibirszk városában alakult az Evoken Thy Lord, akiknek új lemeze a Solitude kiadványaként landolt a postaládámban. A 2002-es alakulásuk után 2007-ben magánkiadványként jelent meg debütáló, gótikus doom metalt tartalmazó lemezük, az Escape To The Dreamlands, amit a kiadó 2008-ban szélesebb körben is megjelentetett. Messze átlagos zenei világgal rendelkezett a zenekar ekkoriban. Egy split és négy évnyi hallgatagság követte a debütálást, most azonban átalakult külsőségekkel és zenével tértek vissza. Kilóg a megszokott My Dying Bride utánérzésekkel tűzdelt lemezek sorából, ennek bizonyítására elég az iszákos asztronauta képét megvizsgálnunk a borítón. A zenekar mostani iránya egy újnak nem nevezhető, de elég egyedi zenei keverék, ami magába foglalja a sludge súlyosságát, már-már a Downra is emlékeztetve, a stoner világ szellősségét és a 70-es évek pszichedelikus zenekarainak hangulatát. Nem túl figyelemfelkeltő a borító, de hangulatában elég jól össze tudja foglalni a várható dalokat: a kozmosz varázsa keveredik a hétköznapok nyomasztó egymásutánjával és a magánnyal.
Teljesen eltűnt a korábbi a női ének és a hörgés helyébe valami narráció szerű, rekedtes hang került, de ez is olyan szinten a többi hangszer alá, hogy nem is igazán lehet jelentőséget tulajdonítani neki, az egész lemezre az instrumentális részek uralkodása a jellemző. A lemezt leginkább Sergey Vagin és Yury Kozikov gitárosok örömjátékának lehetne nevezni, mivel mind az öt, jelentős játékidővel rendelkező dalt sikerült feltölteniük kemény doom riffekkel, akusztikus pengetésekkel és néhol Gilmourra emlékeztető lebegős szólókkal. A dolognak még sincs improvizációs hatása, mert a dalok egész jól megkomponált, tekervényes, mégis összetartó egészként veszik a hideg, északi levegőt. A légzésben sokat segít a folyamatosan jelen levő, málházós cammogásokat lazán és dallamosan követő fuvola hangja, amiért Irina Mirzaeva dícsérhető. Néhol folkos, keleties dallamokat is elő tud varázsolni hangszeréből, megidézve a Jethro Tull szellemét, de a zeneileg rokonságba sorolható, fuvolával is kísérletező Cathedralt is. A lemez érdekes keveréket nyújt a különböző műfajokból, vagy akár korokból, végig magas színvonalon, ötletesen valósítják meg elképzeléseiket, valahol azonban mégis kicsúszik a dolog a kezeik közül. A legnagyobb problémának azt tartom, hogy aki a lemez első dalát meghallgatja, az konkrétan már mindent hallott, a folytatásban ugyanezt fogja kapni csak újra és újra átvariálva a dalstruktúrákat.
A lemez egy tökéletes aláfestő zene, igényes szórakozás egyéb tevékenységek folytatása közben, de csak rá figyelve szinte emészthetetlenül töményre sikerült. Aki kemény, mégis kellemes hallgatni valóra vágyik munka vagy bármi más közben, annak magasabb pontszámot is elérhet a lemez, mert valóban korrekt lazulást képes biztosítani komolyabb agyi igénybevétel nélkül is. A dalok közül a 2., Dirty Game ugrik ki valamivel, de a jazzes beütéssel bíró Dregs is jól sikerült szerzemény. Én igazából a folytatásra leszek kíváncsi, mert egy valamire való énekkel és valódi dalokkal ez a zenei kavalkád könnyen okozhatna meglepetéseket. Addig is a lemez egésze meghallgatható a zenekar bandcamp oldalán.
Teljesen eltűnt a korábbi a női ének és a hörgés helyébe valami narráció szerű, rekedtes hang került, de ez is olyan szinten a többi hangszer alá, hogy nem is igazán lehet jelentőséget tulajdonítani neki, az egész lemezre az instrumentális részek uralkodása a jellemző. A lemezt leginkább Sergey Vagin és Yury Kozikov gitárosok örömjátékának lehetne nevezni, mivel mind az öt, jelentős játékidővel rendelkező dalt sikerült feltölteniük kemény doom riffekkel, akusztikus pengetésekkel és néhol Gilmourra emlékeztető lebegős szólókkal. A dolognak még sincs improvizációs hatása, mert a dalok egész jól megkomponált, tekervényes, mégis összetartó egészként veszik a hideg, északi levegőt. A légzésben sokat segít a folyamatosan jelen levő, málházós cammogásokat lazán és dallamosan követő fuvola hangja, amiért Irina Mirzaeva dícsérhető. Néhol folkos, keleties dallamokat is elő tud varázsolni hangszeréből, megidézve a Jethro Tull szellemét, de a zeneileg rokonságba sorolható, fuvolával is kísérletező Cathedralt is. A lemez érdekes keveréket nyújt a különböző műfajokból, vagy akár korokból, végig magas színvonalon, ötletesen valósítják meg elképzeléseiket, valahol azonban mégis kicsúszik a dolog a kezeik közül. A legnagyobb problémának azt tartom, hogy aki a lemez első dalát meghallgatja, az konkrétan már mindent hallott, a folytatásban ugyanezt fogja kapni csak újra és újra átvariálva a dalstruktúrákat.
A lemez egy tökéletes aláfestő zene, igényes szórakozás egyéb tevékenységek folytatása közben, de csak rá figyelve szinte emészthetetlenül töményre sikerült. Aki kemény, mégis kellemes hallgatni valóra vágyik munka vagy bármi más közben, annak magasabb pontszámot is elérhet a lemez, mert valóban korrekt lazulást képes biztosítani komolyabb agyi igénybevétel nélkül is. A dalok közül a 2., Dirty Game ugrik ki valamivel, de a jazzes beütéssel bíró Dregs is jól sikerült szerzemény. Én igazából a folytatásra leszek kíváncsi, mert egy valamire való énekkel és valódi dalokkal ez a zenei kavalkád könnyen okozhatna meglepetéseket. Addig is a lemez egésze meghallgatható a zenekar bandcamp oldalán.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
